Regi az elmúlt három napban egyre többször hangosan kacag. Annyira szeretem ilyenkor is. Nem győzöm neki elmondani, hogy milyen jó, hogy itt van velünk és azt is, hogy egy évvel ezelőtt mi volt. Egy éve még nem is tudtuk, hogy ő úton van. Éppen egy szörnyű munkát csináltam, ami annyira idegesített, hogy el is kezdtem pecsételgetni. Arra is emlékszem, hogy szörnyen fáradt voltam. Édesanyámmal beszéltem telefonon, kérdezgette, mi a baj (ez máig megmaradt) én meg mondtam, hogy semmi, csak fáradt vagyok, nyűgös és egész nap aludnék.
A szülők most mondjuk azt kérdezik, mi van Regivel. Az egyiket az érdekli, milyen volt az éjszaka. Amióta áttettük a saját szobájába, este héttől reggel 6-ig, 6.20-ig meg sem nyikkan. Hallom sokszor, hogy ébren van, mert gügyög, forgolódik, de nem tart ránk igényt. Arra viszont igen, hogy a saját ágyában aludjon. A szokások rabja, mert reggel mindig a saját ágyunkban etetem. Aztán elviszem pelenkázni, átöltözni és visszaviszem az apja mellé, hogy hágűzzenek és vigyor buborozzanak, amíg én megcsinálom a reggelit, illetve esetenként behozom R-nek a kávét és újságot. Múltkor délután elaludtam, a gyerek felébredt, gondoltam, beteszem magam mellé a nagy ágyba. A terv nem jött össze, addig cirkuszolt, amíg fel nem keltünk. Reggel a nagy ágyban van a helye, később nem. Sőt, itt aludni sem hajlandó, csak a saját ágyában jó neki. Nagy egyéniség és makacs, mint a szülei. :)
A családi ebédeket viszont rosszul tűröm. Az a baj, hogy én szinte minden nap találkozok valamelyik szülővel, ha véletlenül nem, akkor telefonon beszélünk és ott a hétvége. S minden hétvégén ugyanaz van. Múltkor R-rel nagyot nevettünk, amikor lemodelleztem, hogy ki, mikor mit mond és mit tesz. De azért ezt megélni, nehéz. Jó, persze, ne panaszkodjak, mert imádják az unokájukat, dédunokájukat és addig jó, amíg itt vannak velünk, remélem, ez még nagyon, nagyon sokáig így lesz. De amikor a nagymamám előadja, hogy ő az ősanya és ezt a négy hónapos gyereknek már tudnia kellene, azaz mosolyognia kellene rá, akkor vagy fuldoklok a nevetéstől vagy a falat kaparom, hangulattól függően.
Viszont vigyáznom kell a hangulatomra, mert a gyerek érzékeny antennái mindent vesznek. Attól tartok, az, hogy a hétvégék engem megviselnek, az ő hangulatán is látszanak, mert rendszeresen sírva fakad az ebédeken, holott hétköznap szinte soha sem sír, max. ha egyedül marad a szobában pár percre. De gondolom, az is furcsa neki, hogy nem otthon vagyunk, meg hogy nálunk konkrétan hatan ugrálnak körülötte, rázzák a csörgőket, beszélnek hozzá, aztán egyszer csak mindenki eltűnik, mert azt hisszük, hogy elaludt. Ő meg felébred és egyedül van egy idegen szobában. Azt is szeretnénk most elérni, hogy ne kapják ki a kezünkből, amikor megérkezünk. Ezt mi rontottuk el, mert annyira boldogok voltak a szüleim, hogy megjöttünk, hogy hagytuk, hogy ők vetkőztessék. De mit lát a gyerek? Alszik, amikor bevisszük a kocsival (a babakocsink mózeskosaras része levehető, így a váz kint marad), arra ébred, hogy vetkőztetik, hangosan beszélnek hozzá, örvendeznek, mi meg sehol, mert a háttérbe vonulunk/szorulunk, annyian állják körül a kiságyat. Amióta mi vetkőztetjük, jobb a helyzet. Ez korábban nem volt gond, az elmúlt egy hónapban kezdett eszmélni, hogy mi hova is tűntünk.
