Annyira hihetetlen, hogy öt és fél hónapos ez a kicsi lány. Olyan, mintha ma született volna. Jaj, mennyire magányosnak éreztem magam első este a kórházban. Mondták, hogy lesz, de valahogy nem jött a hős vagyok érzés, hogy világra hoztam. Azon már viszont sokat gondolkodtam azóta, hogy is fért ki. De kifért. Magányos voltam, mert soha nem voltam kórházban, mert addig hárman aludtunk egy ágyban, most meg hárman három különböző helyen, mert Regi nem volt már a pocakomban. Emlékszem, még sokáig felriadtam éjjelente és kerestem a hasam és nem volt.
Amikor megszületett, úgy éreztem, még nagyon soká lesz hat hónapos, mire a bátyám nősül. S tessék, mindjárt itt van a fél év. S azóta is minden nap rácsodálkozom és imádom. Mégis azt gondolom, ez másnak nem akkora csoda, mint nekem. Nem erőltetem rá az emberekre a büszkeségemet, hiszen tudom, másnak ő csak egy baba a sok közül. Ahogy nekem is így van ez sok gyerekkel, akikhez nem állok különösebben közel. De nekem, nekünk ő a világ közepe. S sokszor csak nézem és rácsodálkozok, hogy jé, már nemcsak két kézzel fog, hogy átteszi a játékot egyik kézből a másikba, hogy szerintem tudatosan eldobálja, hogy majd visszaadjam, hogy nagyokat tud nevetni, hogy nyöszörög, ha büdibogár, hogy megörül a vízilónak, hogy elviseli, ha minden reggel sokszor öltöztetem át, mert nem tetszik az aznapi szerelése. Aztán persze öltözhet este újra, mert leeszi, összekeni magát. S csak nézem, nézem, hogy milyen csodákra képes. Hogy minden nap más színű a szeme, ma éppen sötétszürke volt, tegnap zöldesbarna. S olyan talányosan tud nézni. Tanulmányoz. Imádom és nemcsak azért, mert az én lányom.
