Jelentem, elvégeztük a tanfolyamot. Így, utólag sok okos dolgot hallottunk és persze olyanok is szóba kerültek, amiket tudtunk. A legnehezebb a vége volt, az utolsó óra, amikor a gyakorlati tudnivalókat osztották meg velünk a tanfolyamot vezetők. Arról beszéltek, hogy megy majd az ismerkedés, milyen papírokat kell beszereznünk, ha megvan a nekünk szánt gyerek. Úgy mondták mindezt, mintha holnap bővülne a család, miközben 52.-ek vagyunk a megyei várólistán, nincs még határozatunk, stb. Szóval még elég hosszú a várakozási idő. Mondjuk elég sok okos dolgot is elmondtak. Pl. hogy a látogatásra először többen megyünk, hogy a gyerek vagy gyerekek ne érezzék, a dolognak tétje van. Hivatalosan, hogy ne tudják, hozzájuk jöttünk, de ezt úgyis megérzik. A második alkalommal talán már mehetünk a szakemberek nélkül is, érdemes vinni egy apró ajándékot, hogy alakuljon a kötődés, de nem túl nagyot, nehogy a gyerek csak az ajándék miatt várjon minket. Aztán lassan el lehet menni vele a közeli játszótérre, be lehet őket ültetni az autóba, hogy szokják, majd a legközelebbi találkozásnál esetleg haza lehet őt/őket hozni, hogy megismerjék, hol laknak majd.
Sok szakirodalmat kaptunk, sőt a végén egy kis gyertyát is. Nagyon lelkes ez a csapat, azt hiszem, szerencsnk van velük. A tanfolyamon elhangzottak szomorú, ijesztő történetek is. Volt olyan nő, akinek lombik programban négy megtermékenyített petesejtet ültettek be és mind megmaradt. Hogy biztosan egészséges gyerekek jöjjenek világra, két magzatot el kellett vetetnie és erre mind a négy baba elment. Még mindig beleborzongok ebbe. Én valami ilyesmitől tartok. A csalódástól. Hogy beültetik a petesejtet és a testem még arra sem képes, hogy megtartsa. De volt olyan pár is, amelyik a fiuk halála után fogadtak örökbe egy olyan idős kislányt, akik a fiukkal volt egyidős. A 7 éves gyereknek levágatták a hosszú haját, próbálták fiúvá alakítani, a halott gyermeküket szerették volna látni benne, aztán végül az egy hónapos gondozási idő letelte előtt visszaadták a gyereket. Ennél nagyobb törés nem is lehet egy örökbefogadott gyerek életében. Végig azzal nyugtatják, hogy ez most állandó lesz, nem dobálják őket egyik nevelőszülőtől a másikig, aztán kiderül, hogy mégsem állandó. Mondjuk nekem az az eljárás is kegyetlen, hogy a gyerek sokszor úgy kerül egyik nevelőszülőtől a másikhoz, hogy nem szólnak előre neki, nem készítik fel a változásra, csak közlik vele egy délután, csomagoljon. Még elbúcsúzni sincs idő. Az örökbefogadás persze sokkal előkészítettebb. Ritka, hogy megbontsák a testvérpárokat, de néha megteszik. Így került igazi családba egy 2 és 5 éves gyerek. (A szülők eredetileg egy 3 éven aluli gyereket akartak.) Itt a nagyobb testvért, akik 12-13 éves, ha jól emlékszem, megkérdezték, mit szól ahhoz, hogy örökbe adják a testvéreit és így igazi családban nevelkedhetnek. Beleegyezett, annak ellenére, hogy tudta, így valószínűleg soha többet nem találkoznak, vagy legalábbis csak akkor vehetik fel a kapcsolatot, ha a kicsik legalább 14 évesek lesznek. Sőt, azt is mondta, hogy a másik két kisebb testvérének is keressenek családot, mert jobb életet szeretne nekik. Ez mondjuk már szinte megoldhatatlan, részben, mert a gyerekeknek általában legfeljebb 6 éves korukig találnak családot, részben, mert a három nagyobb testvér együtt nevelkedett, nagyon erős köztük a kötődés. A két kicsi később került be a TEGYESZ rendszerébe.
A szülőkkel voltunk pihenni Győrben. Nem került szóba az örökbefogadás, édesanyám emészti még. Apám felszabadultabbnak tűnt. R. édesanyja már teljesen elfogadta. Jó volt így ötösben, jobb, mint amire előzetesen számítottam. Ez is hosszabb bejegyzést megérne. Lehet, hogy tényleg írnom kéne egy másik blogot, hogy ne keveredjenek a dolgok?
