Kicsit elmaradtam az írással, de nagyon nem volt miről beszámolnom. Hacsak arról nem, hogy kaptunk egy levelet, hogy felkerültünk az országos listára. A nyílt örökbefogadással foglalkozó alapítványokról még mindig nem döntöttünk. R. nem forszírozza a témát és nagyon én sem. Kicsit úgy érzem, nekünk nem ez az utunk, hanem az, hogy nagyobb gyerek(ek) kerüljenek hozzánk, ami nehezebb, mint egy csecsemővel, de talán a külvilág felé tisztább a kép.
Azt is be kell látnom, nem lesz egyszerű dolgunk a környezetünkkel. Az egyik kolléganőmmel beszélgettünk egy lányról, aki neki a rokona, én munkaügyben kerültem vele kapcsolatba. Elég hajmeresztő történetet adott elő és meg akartam tudni, mennyire szavahihető, de a kolléga szerint az. A lényeg, hogy közölte, a lányt 3 éves korában (azaz vagy 25-30 éve) örökbefogadták, de attól még családtagnak tekintik, meg a szülők is a nevükre vették. Ennyit az előítéletekről.
Amióta megvan a határozat, iszonyúan hullámzok. Előtte sem volt túl jó a kedvem mostanában, most azonban még rosszabb. Egyrészt sürgetném az időt, másrészt félek tőle, hogy mi van, ha családunk lesz, mert akkor nem lustálkodhatunk addig hétvégén, amíg szeretnénk, nem mehetek R. elé a kutyákkal este, amikor jön haza a munkából, nem lesz olyan nyugodt az életünk. Ezek a gondolatok más fejében is megfordul, legalábbis az egyik örökbefogadó szülő pl. arra panaszkodott, hogy őt konkrétan az idegesítette, hogy rendetlenség lesz a lakásban és a konyha összképét elrontja a gyerek etetőszéke. Ami kívülről hülyén hangzik, hiszen miért lenne ez zavaró, de igazából nem is ez a baj, hanem a lelki nyugtalanság.
Magamnál is ezt érzem. Hogy van egy papírunk arról, hogy alkalmasak vagyunk szülőnek, mégsincs gyerekünk. Hogy van egy papírunk arról, hogy örökbefogadhatunk gyereket, az mégsincs itt, mégsem lehet róla beszélni, pedig olyan jólesne. De kivel? A szüleim nem értenék meg az örömöm, arról sem tudnak, hogy a határozatot megkaptuk. Úgy vannak vele, amiről nem beszélünk, az nincs is. A barátaink pedig pletykásak. Azok, akik nem szeretnek mások magánéletében turkálni és ezt mindenkivel megbeszélni, tudnak róla. Így most kicsit a munkába menekülök, ha van munka. Az elmúlt három hétben nem volt és ki is borultam. Így utólag hülyén viselkedtem, mert ott hagytam R-t és két kollégát ebéd előtt, hogy mégsem megyek, aztán bezárkóztam az irodába és azon agyaltam, hogy lehet az, hogy nem vagyok alkalmas munkára sem, nőnek sem, anyának sem. Akkor mire vagyok alkalmas? És az a baj, hogy valamilyen szinten így érzek most is csak azért, mert nem szülök gyereket. de közben nem akarok semmilyen programra menni, mert nem a vérségi viszony számít, hanem a gyerek. Hogy legyen gyerekünk. Ezt próbáltam R-nek elmagyarázni, de mindig elsírtam magam. Így délután a kévázóban, este a pizzázóban, ahova azért mentünk, hogy megbeszéljük, mi bajom, biztos mindenki azt hitte, válunk. S közben el sem tudtam mondani, mi bajom. Könnyű velem az élet, de R. nagyon jól visel szerencsémre.