Annyira nyomott és álmosító idő van, hogy alig bírom nyitva tartani a szememet. Semmi kedvem dolgozni, pedig jó lenne egy kicsit előre készülni, mert a péntek nálunk mindig hosszú nap és a bolondokházával egyenlő. Attól tartok, a mostani sem lesz másképp.
Felpörögtek a fórumok, egész pontosan a hoxa. Arról beszélgetnek, vitatkoznak a fórumozók, hogy miért telik el olyan sok idő, mire a gyereket örökbe adhatónak nyilvánítják. Rémisztő történeteket lehet olvasni. Van olyan ikerpár, akik 10 hónapos korukig négyszer kerültek kórházba, mert súlyosan alultápláltak voltak, mire elvették őket a szülőktől. A gyerekeket 19 hónapos korukban nyilvánították örökbe adhatóvá és 29 hónaposan kerültek családba. De volt olyan gyerek is, akit a szülőanya szülés után haza sem vitt a kórházból, a kisfiút mégis csak 33 hónaposan nyilvánították örökbe adhatónak. Nem értem, miért kellett erre három évet várni. Peche volt a gyereknek, mert a szülők nem mondtak le róla azonnal. Furcsa, néha bosszantó dolog ez, hogy a gyermeküket elhanyagoló, verő szülő mennyi esélyt kapnak, mire kiemelik a gyereket a családból, miközben szenved a gyerek. Persze tudom, a szülő is megváltozhat, jó útra térhet. De az, aki verte a gyerekét vagy nem látogatja, nem hívja fel telefonon, aligha azért teszi ezt, mert annyira elfoglalt. Még a börtönből is lehet kapcsolatot tartani, nemhogy a szomszéd utcából vagy városból. Hol érvényesülnek itt a gyerekek érdekei?
A napokban az RTL-en volt egy műsor az örökbefogadott gyerekekről, illetve a nagyon fiatalon szülő anyákról. Bagi Iván, a humorista beszéllt róla, milyen rosszul érintette, hogy soha nem került ki az intézetből, illetve hogy csicskáztatták az intézetben a kisebbeket a nagyobbak. (Ez ma már nem biztos, hogy áll, hiszen amelyik gyereket lehet, azt nevelőszülőnél helyezik el, a mi megyénkben szerencsére sok nevelőszülő van és kevés intézetis gyerek.) Illetve elmesélte, hogyan találkozott az anyjával hatévesen. Egy aluljáróban volt a randi, a nő közölte, hogy sietnie kell haza, mert a gyereke otthon van a lavorban. Bagi nem az ő gyereke ezek szerint. A második megszólaló Kálid Artúr, a színész volt. Ő is intézetben nőtt fel, mert az anyja nem volt hajlandó lemondani róla. Öttől nyolcéves koráig élt az anyjával, aztán elvették gyermekbántalmazás miatt. Ő egy nevelőszülőnél fél évet töltött, végül egy másik családhoz került, akik szerették volna örökbe fogadni, de nem lehetett, mert az anyja akkor sem mondott le róla. Az ő irántuk való tiszteletből vette fel a Kálid nevet. Amikor ezt mesélte, elsírta magát. Én is. Megszólalt a műsorban Müller Péter is, aki Müller Péter Sziámit fogadta örökbe kis korában. Róla sem tudtam, hogy örökbefogadott, szív szerinti gyerek...
A műsorban megszólalt még egy gyámügyes is, aki elmondta, míg Nyugat-Európában azért fogadnak örökbe gyereket a családok, hogy segítsenek neki, Magyarországon a párok 99 százaléka azért, mert meddő és nem jött össze a kezelésekkel sem a gyerek. Úgy látszik, mi a maradék egy százalékba tartozunk, vagy még kevesebbe, mert nálunk mindkettő fennáll, hiszen a gondolat még a meddőség előtt fogant meg. De legalább értem, miért nem fogják fel az emberek, hogy miért ezt az utat választottuk a vizsgálatok, lombikprogram és az esetleges vér szerinti gyerek helyett. Jó lenne Nyugat-Európában élni vagy legalábbis jó lenne, ha a magyar társadalom kicsit tudnak felvilágosultabban gondolkodni.
Jót nevettem ma, mit fog szólni a szomszédunk, ha gyerekünk lesz. Ugyanis szóvá tette, hogy a kutyánk olyan hangot ad, mint a hajókürt. Megjegyezte, ne lepődjünk meg, ha este hangosan hallgat majd zenét, hogy elnyomja Süti hangját. Hallgasson vagy költözzünk tanyára, ha csendre vágyik. Minden kutya szokott ugatni, az övé is, most ráadásul a párzás időszaka van. Gondolom, Sütit ez bolondította meg teljesen, de majd elmúlik. A szomszédot még komolyan is venném, ha nem szidta volna a másik kutyánkat, Szamit is, hogy sokat ugat. Így már azért nem tudom annyira hitelesnek tekinteni. Mellesleg engem ez a szabályos hajókürt hang a tengerre emlékeztet. Azt hiszem, túlságosan várom már a nyaralást...
A bátyámék most vannak Rovinjban, salsa táborban. Biztosan jól érzik magukat, nagyon szeretnek táncolni. G már tanul is, tanít is. Soha nem gondoltam volna róla, gyerekkorában mindig összeakadt a lába, minden küszöbben felbukott, szóval nem volt túl összerendezett mozgású. Most viszont nagyon szépen táncol.
Most hallottam az egyik kollégámról, hogy elment a Vöröskereszthez ő is, mert
