KOLLÁR JÁNOS
EGYMÁSRA TALÁLTAK
"...akkor odamentem hozzájuk, és kértem,
hogy vigyenek engem innen ki." – Gyöngyi
és Béla
Gyöngyi és Béla kétkezi munkások. Saját házban élnek, nem
kirívó anyagi körülmények között. A beszélgetésben fõleg
Gyöngyi vesz részt, Béla csak néha szól közbe. Örökbefogadott
gyermekük, Lalika most 3 éves.
Miért más a ti helyzetetek, mint a többieké, a Klubban?
Azért, mert van három saját gyerekünk, õk már felnõttek,
"kirepültek a fészekbõl", ahogy mondani szokták, és amikor
elmentek, akkor jött az elhatározás, hogy kell az utánpótlás, ne
legyen már olyan nagy csend ebben a nagy házban. Akkor én
40 éves voltam, a férjem 43. Mind a ketten fizikai munkások
vagyunk. A másik okunk az volt, hogy '56-ban engem is
örökbefogadtak, és ez a másokon való segíteni akarás azért
nyomot hagy az emberben.
Mire emlékszel abból, ahogy téged örökbefogadtak?
Nagyon sok mindenre emlékszem. Én még abban a
szellemben nevelkedtem, amikor azt tartották, hogy nem szabad
megtudni a gyereknek azt, hogy örökbefogadott. Így aztán
mindenki tudta körülöttem, csak én nem. Ennek persze óriási
rizikója volt, mert úgyis megmondják az embernek. Ha más nem,
akkor az osztálytársak, barátok, ismerõsök, utcabeli gyerekek.
Anyukám mindig rettegett attól, hogy megtudjam. Õ k tagadták a
végtelenségig. Emlékszem, amikor '56-ban a régi DEMKÉ-bõl -
akkor még állt - vittek ki. Egy férfibiciklivel jöttek értem, engem a
csomagtartóra ültettek. 6 éves voltam akkor. Éppen március 21-
e volt. Apukámon egy hosszú, szürke posztókabát volt, egy
fekete vagy szürke kalappal, anyukám egy - akkor így mondták -
hétnyolcados, drapp színû, átmeneti szövetkabátot viselt, az én
fejemet pedig egy hatalmas kendõvel bugyolálták be. Nagyon
sokáig õrizték anyukámék azt a kendõt. Akkor épp el volt törve a
lábam. '55-ben ugyanis kikerültem Tiszacsegére
nevelõszülõkhöz. Emlékszem, hogy ott kikaptam valamiért -
hogy miért azt már nem tudom - és akkor valamihez
hozzácsapódott a lábam és eltört. Mentõvel hoztak be
Debrecenbe és begipszelték a lábam. Amikor apukámék értem
jöttek, akkor vették le a gipszet. Az elsõ osztályt úgy kezdtem,
hogy apukám végig az ölében hordott iskolába.
Hány évig voltál nevelõszülõknél?
'51-ben adtak ki elõször - akkor voltam 1 éves - aztán '56-ig
minden évben másnál voltam. Kivittek, visszavittek, megint
kivittek, megint visszavittek. Nem emlékszem mindegyikre, csak
a legutolsóra.
Hogy tudták a szüleid eltitkolni elõled, hogy
örökbefogadott vagy, hiszen már 6 éves voltál, amikor
hozzájuk kerültél?
Nehéz lenne megfogalmazni az érzést, hogy én hogy örültem
akkor, amikor apukámék értem jöttek. Volt a DEMKÉ-ben egy
nagy, üvegezett ajtó, és én mindig ott álltam. Akkor én még
semmit sem tudtam a vallásról, mégis állandóan azért
imádkoztam, hogy "Úristen, vigyen engem innen ki valaki". Ez
minden nap így ment. Volt ott egy takarítónõ, aki gondolom
megsajnált, mert hát amíg a többi gyerek a kisasztalnál
dominózott, én csak álltam az üvegajtónál. Arra sem emlékszem,
hogy ettem volna.
Amikor Lalikát, az örökbefogadandó gyerekünket megláttuk, õ
is pont ugyanúgy állt az ajtónál, mind a négy alkalommal, amikor
bementünk hozzá a gyermekotthonba. Csak állt az ajtónál,
cumizta az ujját és ringatta magát, közben pedig püfölte a kis
fejét az ajtóba.
Szóval, amikor kikerültem az DEMKÉ-bõl, annyira boldog
voltam, hogy 10 éves koromig egyszerûen eszembe sem jutott,
hogy örökbefogadott vagyok. Elfelejtettem, mintha kitörölték
volna az emlékezetembõl. Én maximálisan elfogadtam az
örökbefogadó szüleimet, és büszke voltam arra, hogy a nevüket
viselem. Soha nem is fordítottam volna nekik hátat.
Aztán 10 éves koromban, amikor tanultam biciklizni, az
utcabeli gyerekek mondták nekem, hogy örökbefogadott vagyok.
Eleinte ügyet sem vetettem rá, de tudod, ahogy egy idõ után
mindenki ezt kezdte szajkózni, akkor csak kezdett bosszantani.
Akkor mondtam anyukámnak, hogy mondják meg az igazat.
Anyukám akkor azt mondta, higgyem el, hogy én az õ gyerekük
vagyok, nézzem meg, benne vagyok a
személyazonosságijukban, szóval mindent kitalált. Én
kérdeztem tõle, hogy akkor a többi gyerek honnan veszi ezeket
a híreket? Egy idõ után aztán meg kellett mondania az igazat.
Ez a faggatózás életem legrosszabb lépése volt, mert onnan
kezdve - végül is egy kamaszodó lánnyal már egyre több baj van
- naponta legalább négyszer-ötször kellett azt hallgatnom, hogy
"azóta vagy ilyen, mióta ezt megtudtad", "biztos meg akarod
keresni a szüleidet" meg ilyesmi. Anyukám egyszerûen rettegett.
Apukám nem, mert neki volt az elsõ házasságából egy fia, de
anyukám kifejezetten rettegett. Én mindig sajnáltam, mert
beleéltem magam a helyzetébe, és éreztem, hogy attól fél, hogy
elhagyom õket, holott soha semmilyen efféle gondolatom nem
volt. Nagyon szerettem õket. Ezután mindig az járt a fejemben,
hogy "Úristen, az életben csak egyszer tudjam nekik
bebizonyítani azt, hogy tényleg nagyon szeretem õket, és hálás
vagyok nekik azért, hogy fölneveltek". Egyszer aztán anyukám
olyan beteg lett, hogy maximálisan el kellett látni, egy fél éven
keresztül. Lebénult, akkor megtanítottuk járni, aztán megint
lebénult, aztán tovább rosszabbodott az állapota, szóval egy fél
év leforgása alatt háromszor tanítottuk meg járni. Naponta
négyszer ingáztam a munkahelyem és a lakása között. A
gyerekeim akkor még kicsik voltak - 9, 8 és 5 évesek. Õ persze
mindig mondta, hogy ne menjek, foglalkozzak inkább a
gyerekekkel, de én el sem tudtam képzelni, hogy ne ápoljam. Így
az élet lehetõséget adott arra, hogy bebizonyítsam, hogy anyám
valóban lássa, hogy igenis szeretem õket. Hogy végül is
mennyire nyugodott meg, azt sohasem tudtam meg. Nagyon sok
nyitott kérdést hagytak maguk után a szüleim, mert egy idõ után
én nem kérdezgettem õket, õk meg maguktól nem beszéltek.
Szerintem anyám nem igazán tudott megnyugodni.
Mi az, amit szerettél volna megkérdezni tõle, de sohasem
kérdezted meg?
Kíváncsi lettem volna, miért nem lehetett gyereke. Õ azt
mondta, félt a szüléstõl. Én betudtam annak, hogy 36 évesen
ment hozzá az apukámhoz, már elég késõn. A nagynéném
szerint nem szerette a gyerekeket. Ez számomra hihetetlen,
mert az unokáit imádta. Jó, hogy nem volt az a hízelgõs típus,
de mégis éreztem azt, hogy szeret. Talán éppen a félelmével
bizonyította azt, hogy neki nem mindegy, hogy elhagyom-e vagy
sem. Azt tudom - mert késõbb elmesélték - hogy apukám akarta,
hogy vigyenek egy gyereket, kezdetben anyukám nem, de aztán
késõbb, amikor már látta, hogy nincs kibúvó - mert apukám kész
tények elé állította anyukámat - akkor már csak annyi kikötése
volt, hogy ha már visznek egy gyereket, akkor az kislány legyen.
Mennyi idõbe telt akkoriban az örökbefogadás?
Na, például erre is kíváncsi lettem volna. Ahogy hallottam,
bementek a DEMKÉ-be, az igazgatóhoz, én pedig akkor is az
ajtónál álltam. Úgy mesélték, hogy akkor odamentem hozzájuk,
és kértem, hogy vigyenek engem innen ki, mert én itt utálok
lenni. Õ k akkor bementek az igazgatóhoz, az igazgató pedig azt
monda nekik, hogy "Tudok én maguknak egy olyan kislányt, aki
biztos, hogy magukhoz pászol". Akkor bevittek hozzájuk, és
látták, hogy pont én voltam az, aki odament hozzájuk.
Ezek szerint tulajdonképpen te választottad ki, te
fogadtad örökbe a szüleidet.
Igen, valahogy így volt. Többször aztán nem is kellett
bemenniük a DEMKÉ-be. Akkoriban még nem volt olyan, hogy
szoktatás meg ilyesmi. Akkoriban szerintem valahogy
rugalmasabban mentek a dolgok.
A ti esetetekben hogyan kezdõdött az örökbefogadás?
Tulajdonképpen azzal kezdõdött, hogy a rádióban hallottam,
hogy hivatásos nevelõszülõket keres a GYIVI. Akkor gondoltam
arra, hogy nem is lenne hülyeség. Végül is imádom a
gyerekeket, szóval odamentem érdeklõdni. Ott aztán az
ügyintézõ elmondott mindent, én meg - ismerve magamat - nem
vállalkoztam, mert tudtam, hogy megvisel, ha elvisznek tõlem
gyereket. Amint hazafelé jöttem, akkor kezdtem gondolkodni,
hogy jobb lenne, ha egyetlen gyereket hoznánk ki, és azt a
sajátunkként nevelnénk. Amikor hazajöttem, akkor elmondtam a
férjemnek, mi a véleményem errõl a hivatásos
nevelõszülõségrõl, de az örökbefogadást nem említettem, mert
kíváncsi voltam az õ véleményére, és akkor õ is ugyanazt
mondta, mint amire én gondoltam, hogy inkább egyet hozzunk
ki, de azt neveljük sajátunkként. Így indult ez az egész. Akkor
már 21, 20 és 17 évesek voltak a gyerekeink.
Ismerõssel mentem be a GYIVI-be, mert egyedül nem nagyon
volt merszem, meg azt sem tudtam, hova kell menni. Ott végül is
pozitívan vették, hogy már három gyereket fölneveltünk. Ezután
már nem nagyon kellett bizonygatnunk az alkalmasságunkat.
Aztán az elhatározástól számítva másfél év telt el a tényleges
örökbefogadásig.
A másfél év alatt, amíg Lalikára vártatok, hányszor járt itt
a gondozónõ?
Egyszer kijött egy részletes környezettanulmányt készíteni,
aztán nem is jött egészen az örökbefogadásig. De addig nagyon
sok idõ eltelt. Egy egész év.
Nem féltetek attól, hogy elfeledkeztek rólatok?
Nem. Közben persze zajlott az élet itthon is, hiszen itt volt a
család, akivel foglalkozni kellett.
Emlékszel, mi történt, amikor megkaptátok a hírt, hogy
mehettek a gyermekért?
Hogyne. Egyszer csak csörgött a telefon, és mondták, hogy a
GYIVI-bõl hívnak, és van egy kisfiú, akit szeretnének nekünk
bemutatni. Rögtön hozzá is tették, hogy ha valamilyen
kifogásunk volna gyerekkel szemben, az nem baj, mert akkor
legközelebb majd mutatnak másik gyereket. Én azonban abban
a pillanatban éreztem, hogy ez a gyerek az, akit kihozunk. Meg
sem fordult a fejemben, hogy nem õ lesz az igazi. Csak álltam
ott, tartottam a kezemben a kagylót, nem tudtam szólni, és akkor
beleszólt az ügyintézõ a telefonba, hogy "Meg sem kérdezi,
hogy mennyi idõs?" Én meg csak dadogtam, semmi okos dolog
nem jutott az eszembe, hogy most mit kellene kérdezni, csak
csorgott a könnyem.
Rögtön megtetszett a neve. A férjem hazajött, mondtam neki
az örömhírt, de õ valahogy nem volt kibékülve azzal, hogy csak
egy gyereket mutatnak. Korábban azt hittük ugyanis, hogy több
gyerek közül lehet választani. Aztán várnunk kellett három hetet,
hát az az örökkévalóság volt. Én már rögtön rohantam volna
érte. Az alatt a három hét alatt gyõzködtem a férjemet, hogy
higgye el, az a gyerek pont ide fog pászolni. (Mikor aztán
bementünk a csoportba, tényleg Lalika volt az, aki rögtön
megkapott bennünket.) Elõször mutattak róla egy videót is, ami
annyira megható volt, hogy azonnal kértük, másolják át nekünk.
Amint azonban megnéztük a videót, csörgött a telefon, és a
doktornõ szólt, hogy ne menjünk ki a gyermekotthonba, mert az
egész csoport bárányhimlõs. Minket azonban le se lehetett
állítani. Végül minden tiltás ellenére kimentünk, és akkor a
doktornõ elmondta azt, amit lehetett - mert titkos
örökbefogadásról van szó - hogy mikor született, mekkora
súllyal, hányadik terhességbõl stb., aztán kimondta a nagy szót,
amit annyira vártunk már, hogy menjünk és nézzük meg a
gyereket. Egy hosszú folyosón mentünk, azt hittem sosem lesz
vége. Csak vártam, mikor érünk már oda. Akkor aztán
bementünk, és megláttuk. Tudod, ezek olyan dolgok, amiket
nem lehet szavakba önteni. Ezt minden örökbefogadó szülõ
átérzi. Mivel van saját gyerekem, tudom mi a különbség aközött,
hogy az ember szüléskor vagy örökbefogadáskor vár egy
gyereket. Nem azt mondom, hogy ez jobb vagy szebb,
egyszerûen az is más, ez is más. Össze sem lehet hasonlítani a
kettõt. Az örökbefogadásra várók olyan elhagyatottak,
kiszolgáltatottak. Nincs, aki megvédje õket.
Amikor megláttuk, ott ült a földön, tele pöttyökkel a többi
gyerek között. A nevén szólítottam, õ meg szegény, csak nézett
a nagy, barna szemével. Nem tudott hova tenni, mert õhozzá
nem járt senki. Vittünk neki ajándékba egy kis játéknyuszit, azt
odaadtuk neki, a kislányunk pedig egy játékórát adott neki. Õ
meg csak állt, hol a kislányunkra nézett, hol az órára, hol a
nyuszit dugta a háta mögé, hol az órát.
Akkor csak fél órát voltunk, ahogy tanácsolták, hogy idõt
hagyjunk neki arra, hogy az eseményeket feldogozza. Aztán -
ahogy mondtam - hétfõig nem látogathattuk. Nagyon nehéz volt
kivárni. Hétfõn aztán, amikor bementünk és a nevén szólítottam,
abban a pillanatban láttam, hogy felismert bennünket.
Egyszerûen rá volt írva a kis arcára. Sajnálom, hogy nem vettem
ezeket a pillanatokat videóra, de akkor csak az érdekelt, hogy
Lalika ne féljen, merjen jönni velünk, engedje magát átöltöztetni,
ezekkel végül is nem volt semmi gond. Csalogattuk az udvarra,
azt szerettük volna, hogy egyre tovább ki merjen velünk jönni.
Megnéztük a madarakat az udvaron, a fákat... Mikor az utolsó
nap eljöttünk, az borzalmas volt. Ütötte-verte a fejét az ajtóba,
kukucskált, keresett minket...
Mennyi ideig jártatok be a gyermekotthonba?
Nem sokáig. Emlékszem, elõször egy pénteki napon voltunk
bent, akkor a doktornõ azt mondta, hogy szombat-vasárnap
hagyjuk. Hétfõn mentünk be újra délelõtt, aztán délben
lefektették, délután pedig újra bementünk. Ez így ment szerdáig.
Úgy volt, hogy csütörtökön intézzük a papírmunkákat, de
szerdán, ahogy bementünk, nagyon püfölte a kis fejét az ajtóba.
Gondolhatod, hogy akkor egész éjjel nem aludtunk, és másnap
amikor bementünk, azt mondtam, hogy ha a doktornõ nem adja
ki aznap, akkor én nem megyek be a gyerekhez addig, amíg ki
nem lehet vinni, mert én nem tudok ilyen lelki fájdalmat okozni a
gyereknek. Szegény Lalika azt sem tudta, hogy mi történik
körülötte. Mire azonban kimentünk, a doktornõ már azzal
fogadott bennünket hogy megkérdezte, mikor tudjuk kivinni.
Mondtam, hogy akár máris. Kérdezte, hogy van-e nálunk ruha,
mert intézeti ruhát nem tudnak neki adni. Mondtam, nem érdekel
engem, viszem én akár pucéron is, de azért volt nálunk ruha.
Akik sohasem fogadtak örökbe gyereket, azok nem fogják
megérteni, mi játszódik le ilyenkor egy emberben.
Amikor hazahoztuk - autóval hoztuk haza - a kocsit megraktuk
mindenféle játékkal, csak azért, hogy eltereljük a figyelmét. De
jött is szépen, nem sírt.
A gyermekeitek hogy fogadták a kistestvért?
Ellene egyik sem szólt, de aki az elsõ perctõl kezdve
mellettünk volt, az a középsõ kislányunk volt. A nagyobbik akkor
már férjhez ment, már nem is lakott itt, a kisebbiknek meg
mindegy volt.
Sohasem bántuk meg, hogy örökbefogadtuk. Olyan
vidámságot hozott! Persze, ha kevésbé lenne okos meg ügyes,
akkor sem bántuk volna meg. De tényleg, nagyon ügyes keze
van. Mikor az elsõ nap idehoztuk, és a függönyünk éppen le volt
szakítva, segített visszaszegelni, de olyan ügyesen...! Ha
elmegyünk a boltba - nekem már rossz a szemem - õ segít
nekem elolvasni az árakat, pedig még nem is jár iskolába. Most
vették fel zenetagozatra. Amikor két és fél évesen megismertük,
akkor látszott, hogy le van maradva - fõleg a beszédkészsége -
de aztán utolérte a társait. Az elsõ pillanattól hozzánk tartozik.
Minden jó és rossz hozzánk fûzi. Eleinte persze az udvarra sem
mert kijönni.
Amikor itt tartunk a beszélgetésben, Lalika bejön.
Megkérdezem tõle: Hány születésnapot ünnepeltek?
Lalika: Most azt fogjuk ünnepelni, hogy egymásra találtunk, a
másik születésnapom pedig augusztusban van.
Ezután, mint aki jól végezte dolgát, kimegy játszani.
A szomszédok, barátok hogy fogadták Lalikát?
Amikor hazajöttünk és kiszálltunk a kocsiból, Lalikát nem
szállítottuk ki. Rábíztuk, hogy akkor szálljon ki, amikor õ akar.
Elõbb csak kikukucskált, de nem mert bejönni. Akkor kivittük a
homokozó játékokat, és kint játszottunk vele. Aztán egy idõ után
lassan beóvakodott.
Láttam, hogy a szomszédok árgus szemekkel figyelik, mi
történik. Miután nem igazán vagyunk velük beszélõ viszonyban,
nem is kérdeztek semmit, de a kíváncsiság csak dolgozott
bennük. Na, meg aztán a rosszmájúság, az irigység is.
Ezt mibõl gondolod?
Amit nem mondtam el a beszélgetés elején: én 40 évesen
saját gyereket vártam, és elvetéltem 5 hónaposan. Tudod, akkor
láttam az arcukon egy gúnyos vigyort, amit sohasem fogok
elfelejteni. Amíg élek, mindig elõttem lesz.
Aztán egyszer a nagyobbik lányom is azt mondta, hogy
milyen jó dolguk van az intézetben a gyerekeknek, mert mennyit
költ rájuk az állam! És tudom, hogy ezt a szomszédoktól hallotta.
A rokonságunk elég kihalóban van, akik élnek, azok örültek.
Az idegenek pedig... Lehet, hogy a koromnál fogva vagyok
bizalmatlan, de aki olyan nagyon mézes-mázosan közeledik,
annak nem igazán tudok megbízni a szavában.
Hogy illeszkedett be Lalika az óvodai közösségbe?
Mire odakerültünk, hogy óvodába ment - mert eleinte két éven
keresztül elutasítgatták - kezdetben nem volt vele semmi gond.
Aztán jött egy periódus, amikor semmiképpen sem akart
óvodába menni. Aztán egy darabig megint nem volt vele semmi
gond, de akkor egy másik óvodába kellett mennünk. Akkor egy
darabig megint minden rendben volt, aztán kezdõdtek a
problémák: megint nem akart óvodába járni. Én egy kicsit
engedékenyebb vagyok ilyen szempontból, de azért
magyarázom neki, hogy az iskolában már nem lesz ilyen. Most
szüksége van arra, hogy megnyugodjon, és kipihenje a
kudarcokat.
Az óvodában megmondtátok, hogy Lalika
örökbefogadott?
Én nem mondtam meg. Két óvodába járt eddig, én egyikben
sem mondtam meg. Ugyanakkor, lehet, hogy tudják, hiszen
ismerõsök mindenütt vannak. Elég negatív véleményem van az
óvodákról. Egyszer az egyik dajkát rajtakaptam, hogy felettébb
nagy szeretettel simogatja. Szerintem akkor jutott el hozzá
annak a híre, hogy Lalika örökbefogadott. Aztán másnap már
megint kevesebbet foglalkozott vele, csakúgy, mint addig. Az
óvónõje állandóan letolta Lalikát, ha nem úgy csinált valamit,
ahogy kellett. Most például azt mondta, hogy a rajzai
kiscsoportos szintûek. Hát, Istenem, nem lesz belõle
festõmûvész, és akkor mi van? Az iskolában az igazgatónõnek
el akarom mondani, mert oda nyolc évig fog járni. Persze, ott is
biztos fogják érni negatív dolgok, de egy olyan gyereket is
érnek, aki nem örökbefogadott. Ez az élet velejárója.
Szerintetek meg kell mondani a gyereknek, hogy
örökbefogadott?
A férjemmel vitatkoztunk ezen. Én azt mondtam, hogy meg
kell mondani a gyereknek, hogy örökbefogadott, a férjem azt
mondta, hogy ráér megtudni nagyobb korában. Aztán - miután
csak egyféleképpen lehet nevelni egy gyereket - beszélünk róla,
persze az értelmi szintjének megfelelõen.
Ezt hogy csináljátok?
Ahogy hallottad is: Lalikának elmeséljük "az egymásra
találásunk" történetét. Meg lehet ezt úgy is fogalmazni, hogy a
gyerek ezt elfogadja, ezzel nõjön fel, és semmilyen rossz hatás
ne érje emiatt. Nem kell, hogy hálálkodjon ezért, végül is ez a mi
elhatározásunk volt, és az ember nem vár ezért hálát.
Mennyiben más Lalika, mint a többi gyerek?
Hízelgõbb, nagyon szeretetre éhes kisfiú.
Mi a véleményetek a gyerekek biológiai szüleirõl?
Nem tudom, nem ismertük õket, nem tudjuk milyenek. Én
mindenesetre nem tudom megérteni õket. Én semmilyen
körülmények között sem tudnék lemondani a gyerekeimrõl. Bár,
nem tudom, lehet, hogy ezek nagy szavaknak hangzanak, mert
tényleg élnek emberek olyan nyomorban is... de akkor sem
tudom megérteni.
Van olyan dolog, amit szerettetek volna megtudni a
biológiai szülõkrõl, de nem sikerült megtudnotok?
Gyöngyi: Nincs. Én még ennyit sem akartam tudni róluk.
Béla: Esetleg szívesen láttam volna róluk egy fényképet, hogy
megtudjam, hogy néznek ki.
Gyöngyi: Ha az ember többet tudna róluk, könnyen elfogulttá
válhatna. Ha esetleg valamilyen hibája kiderülne, akkor könnyen
mondhatnánk azt, hogy "Na persze, mert ilyen az apja" vagy
ilyesmit. A gyereket a maga valóságában kell nézni és
elfogadni.
Gondoltok arra, mi lesz, ha Lalika idõsebb korában meg
akarja keresni a biológiai szüleit?
Kíváncsi vagyok, mit fog tenni, ha felnõ. Lehet, hogy keresni
fogja a szüleit. Most még nem érzek félelmet emiatt. Talán azért
nem, mert bízom magamban, hogy jó szülõ vagyok. Persze, ki
tudja, mit hoz a jövõ? Sok minden függ a külsõ hatásoktól, a
párválasztástól stb..
Mi volt a legnehezebb az örökbefogadás egész
folyamatában?
Gyöngyi: Nekem az a három hét várakozás. Az volt a
legnehezebb.
Béla: Nekem meg az, hogy ellen tudjak állni, ha kunyerál
valamit.
Gyöngyi: Egyébként semmi olyan nem volt, ami nehézséget
okozott volna. Lalika olyan hamar megszokta a családot, mintha
ideszületett volna. Talán azért, mert mindig ráéreztünk, hogy
mire van szüksége. Ha meg nem akart valamit, akkor nem
erõltettük.
Szerintetek kellene változtatni az örökbefogadás
folyamatában?
Egy kicsit rugalmasabban kellene kezelni, hogy ne húzódjon
olyan sokáig. Annyira túl van biztosítva a dolog. Szerintem a két
hét szokatási idõ is nagyon sok.
Volna olyan szolgáltatás, amit igényelnétek?
Talán arra volna szükség, hogy az örökbefogadott gyerekek
számára legyen egy olyan közösség, ahol találkozhatnak
egymással. Jó lenne, ha meg tudnák beszélni egymással a
közös dolgaikat, ha nem lennének ennyire elszigeteltek. Az is jó
lenne, ha sikerülne szponzorokat szerezni ehhez, mert
manapság már semmi sem megy pénz nélkül. Utána pedig több
információ kellene az örökbefogadásról. Mióta beindult a Klub,
azóta nagyon sok olyan ismerõsöm lett, aki hasonló helyzetben
van, de gyakran találkozom olyanokkal is, akiknek fogalmuk
sincs arról, hogy mit csináljanak, ha ilyen társaságot keresnek.
Ha hallanának rólunk, akkor õk is jobban be tudnának
kapcsolódni az ottani közösségbe.
Mi az, amit üzennétek azoknak, akik most készülnek
örökbefogadásra?
Én csak annyit tudnék mondani, hogy a gyerek szempontját
tekintsék elsõdlegesnek. Ha pedig már eldöntötték, hogy
örökbefogadnak valakit, akkor járják a maguk útját, függetlenül
attól, hogy ki mit mond, ne engedjék, hogy bárki is
elbizonytalanítsa õket.
