Itt van az ősz. Október első tíz-tizenegy napja valódi ajándék volt, múlt héten még kistrikóban jártam, most pedig hosszú ujjú felső kell és kabát. És cipőt sem ártana venni, de ebből a szempontból nem vagyok tipikus nő, mert utálok cipőt vásárolni. Magamon egyik sem tetszik, illetve a nagyon magas sarkúak tetszenének, de hosszútávon úgysem hordanám egyiket sem, így felesleges megvenni. Az esték is egyre hosszabbak. Hétfőn már be kellett fűteni a kályhába. Ezt szeretem a télben, nézni, ahogy ég, pislákol a tűz, hallani, ahogy roppan a fa. Viszont elolvastam, hogy ha az ajtó felett két sorral süt a csempe, akkor meg kell várni, hogy parázs legyen és csak utána szabad megint megrakni, különben szét fog égni a csempe a nagy forróságtól. Így talán gazdaságosabb is, hiszen a parázs sok meleget ad, vagyis feleslegesen ég felette a következő adag fa, viszont többet kell rá figyelni, hogy a megfelelő pillanatot kapjuk el az újra megpakoláshoz.
Reggel különösen nehezemre esik korán bejönni. Hétfőn nyolcra mentem, ma szintén nyolcra várt az orvosom egy vérvételen, de legalább holnap nem kell mennem tanítani, mert sportnap lesz a suliban. Kicsit felhalmozódott a külön munka. Az egyiknél haladékot kellett kérnem, mert nem készültem el vele és rosszat nem akartam kiadni a kezemből, itt a tanítás, és van még két időszaki feladat, amiből az egyik a körmömre fog égni. Igaz, a megrendelő sem iparkodik megmondani, hogy mit kell csinálni, én meg nem sürgetem. A cégnél is sok a dolog, de lassan beletanulok. Egyelőre mindenesetre nagyon leszívja az agyamat, de nem aggódom. Emlékszem, az első napokban, amit a cégnél töltöttem gyakornokként már délután háromkor ki voltam nyúlva tized ennyi munkától. Gondolom, ebbe is beleszokok majd és egy része rutinná válik.
Ma voltam vérvételen, mondtam, hogy jól vagyok, szép szabályos, 26 napos ciklusaim vannak. Ez mondjuk nem egészen igaz, mert a 20. naptól többször pecsételgettem, de ezt a stressznek tudom be, mert van olyan időszak, amikor tényleg semmi gond nem volt. Közben az édesanyám finoman rákérdezett a vasárnapi ebédnél, hogy nem mennék-e mégis vizsgálatokra, nem beültetésre, csak azt tudni, hogy nincs-e elzáródva a petevezetékem, előre vagy hátrahajolva a méhem, stb. De nem megyek. Ezt szomorúan ugyan, de szó nélkül tudomásul is vette, viszont a nagymamám azonnal elkezdett kontrázni, hogy de igen, menjek, nem olyan nagy dolgok ezek a vizsgálatok. Persze, azok nem annyira nagyok, bár ahhoz sincs kedvem, de ha el is mennék, tudom, mi lenne. Most már tudjuk mi a baj, akkor oldjuk meg, azaz műtsenek meg. De mondtam nekik, hogy én már nem akarok feleslegesen várni, reménykedni, éveket szánni újra arra, hogy hátha... Lehet, látszólag a könnyebb utat választom, de én úgy érzem, nekünk ez van kijelölve. Néha persze megijedek, mi van, ha nem boldogulunk majd a gyerek, mi van, ha nem alakul ki közöttünk a kötődés, de egyrészt ennek kicsi a valószínűsége, másrészt a vér szerinti gyereknél ugyanez előjöhet. A terhességi depresszióról nem is beszélve, bár lehet, ez itt is él, hiszen az sem azon múlik, hogy a szülő várta vagy nem a babáját. Nálunk most azt hiszem, egy egészséges várakozás van. Volt egy időszak, amikor nagyon sokat beszélgettünk erről, most kevesebbet, mert a cég elviszi minden energiánkat, de nincs bennem hiányérzet. Az esetek nagy részében egy egészséges várakozás, megnyugvás van, hogy közeledik a mi időnk.
