Dolgoznom kellene, de annyira fáradt vagyok és megkönnyebbült, hogy most egy kicsit blogolok pihenésképpen. Délelőtt szépen nyugodtan dolgozgattam, megbeszéltem a feladatokat a három gyakornokkal, amikor jött egy kolléga, hogy hogy állok a határidős munkával. Mondtam, hogy köszönöm, kiválóan, de miért kérdezi. Kiderült, ha a határidő, ami eredetileg csütörtök volt, az ma van. Az örömhírre megittam fél liter teát (én, aki naponta, ha összesen egy liter folyadékot iszok, akkor már jó vagyok), befogtam két gyakornokokat és megcsináltuk a munkát, ami normális esetben még három napot vett volna igénybe. A gyakornokok aranyosak voltak, szegények azt sem tudták, hova kapjanak, nincsenek ilyen pörgéshez hozzászokva, de megoldották a feladatot, méghozzá jól. Időközben befutott a negyedik srác is, de mondtam neki, menjen haza, mert feleslegesen ácsorog itt, ma úgyse tudok foglalkozni vele.
A cégnél nagy égzengés, földindulás van éppen. Minket is elért a válság, kollégákat küldenek el (igaz, csak nyugdíjasokat), néhányan új munkakörbe kerültünk. Az egyik főnököt lefokozták, rettenetesen haragszik, valami miatt rám (is). Azt mondta, hogy nekem kellett a helye, csak tudnám, miért gondolja ezt. Én ugyanis egy olyan munkát végzek éppen, amit nagyjából minden kolléga lenéz, de ez hozza a pénzt és én egyre jobban szeretem), előrelépésnek nem nevezném, és igazság szerint szívesen csinálnám a régi munkámat. Illetve csinálom is, valószínűleg ingyen, de ez a mostani fizetéskor derül majd ki. Ne legyen igazam.
Gondolkodom rajta, hogy el kellene menni nőgyógyászhoz, de nem sok kedvem van hozzá, Nem sietem majd el. :) Néha úgy szúr a hasam a petefészkem környékén, hogy könnybe lábad a szemem, ami csak nem normális, de mivel tudom, úgyse tudnak semmi újat mondani, nem kell rohannom. A laboreredményemről továbbra sincs hír, pedig emiatt most kíváncsi vagyok rá. Viszont ami jó hír, hogy a menzeszem nagyon pontosan jött meg múlt héten pénteken (okt. 23.), a 27. napra pecsételgetés nélkül.
Nézegetem a babacuccokat. Mint látszik, főleg az ágyak érdekelnek, hogy pontosan miért, nem tudom. A ruhák azért nem, mert fogalmam sincs, mekkora kell majd. Kicsit megkönnyeztem a levelezőtársam — akivel egyre több és több hasonlóságot fedezünk fel az életünkben — legutóbbi levelének utolsó sorait. Remélem, nem gond, hogy idézem, de ez annyira az, amit én is érzek: ,,Mostanában olyan furcsa érzéseim vannak, igazából nem gondolkodok rajta, de mégis mindig előjön. Lehet, hogy a mi gyerekünk már megszületett??!! Ha így van akkor most hol lehet?? Ki szereti?? És mit csinálhat éppen szegényke???” Ezek a gyerekek annyira mandínerből indulnak az életben, hogy nem is tudom, hogy lehet ezért kárpótolni őket, hogy nem találtunk rájuk korábban, hogy nem álltunk mellettük azonnal, amikor megszülettek. Sőt, már akkor, amikor a mamájuk pocakjába voltak, mert bizony már akkor éltek. Nemrég olvastam egy pszichológus szaklapot (azt hiszem Mindennapi Pszichológia a címe, érthető, emberi nyelven van fogalmazva, nekem nagyon tetszett), hogy a magzatok már hallják a zenét, sőt ütemre mozognak és ha fals a zene, nem jó az ütem, akkor megállnak. Egy örökbefogadó anya, akivel korábban beszéltem pedig azt mondta, a kisfia nagyon érzékeny az elutasításra, holott őt születésekor fogadták örökbe. Mégis, a pocakban érezte, nem várták tiszta szívből. Azok az ikrek pedig, akiket azért vettek el a vér szerinti szülőktől, mert éheztek és a végén majdnem éhen haltak, máig tömik magukba az ételt, ha a szüleik nem figyelnek, majdnem megfulladnak, holott évek óta jó helyen vannak. Ezt látva, tudva az embernek vajon elmúlik a lelkiismeretfurdallása? És a vér szerinti szülőknek? Nekik van egyáltalán? De megfogadtam, soha nem mondok rosszat a gyereknek majd a vér szerintiről, hiszen nem tudhatom, hogy miért alakult így az ő és a gyermeke élete. Ilyenkor úgy szeretném sürgetni az időt, már nem is magam, hanem a kicsi miatt.
