Vasárnap megint sikerült a szülőkkel egymás lelkébe gázolnunk.Érett már ez a beszélgetés régen, de nem gondoltam, hogy ilyen viharos lesz. Amikor hazaértünk Siófokról, elmentünk R. édesanyjához ebédelni, majd bementünk a szüleimhez is, akik már tűkön ültek, hogy mikor megy már haza a nagymama (haza, azaz a szomszéd házba), mert addig nem kérdezhetik meg, mi volt Tatabányán. Nem tudom, miért ekkora titok ez, de ne mindegy. Szépen megbeszéltük, hogy az LH-FSH arány nem számít, hogy valószínűleg rendben a hormonháztartásom, hogy van spontán peteérésem. Erre felcsillant apám szeme, hogy hú, akkor dombon a tanya, jön az unoka, csak ne görcsöljünk a kérdésen. Mire elmondtam, igyekszünk mi nem görcsölni, de azért csak némi feszültséggel jár, hogy megadják, mikor kell spontán együtt lennünk. S azt is elmondtuk, hogy ezt a három gyógyszeres, injekciós ciklust végigcsináljuk, utána bizonyára leállunk. Erre elmondták, hogy meg kell csináltatni a petevezeték átjárhatósági vizsgálatot, mert ez olyan alapdoog, mint valakinek kivenni a manduláját, ha sokat fáj a torka. Mire finoman megjegyeztük, hogy úgy érezzük, hogy ők szeretnének végignyomni minket az egész protokollon és különben is, nyagasssák már kicsit a bátyámat unoka ügyben. Itt rosszul szóltunk, mert nem tudtam, hogy a gyógyszer, amit a testvérem a Chrom-betegsége miatt szed fogamzásgátló hatású és minél tovább szedi, annál kisebb az esélye a termékenység visszatérésének. R-t bántotta a lelkiismeret, hogy így beszótunk, mondta, hogy hívjam már fel a szülőket, kérjek bocsánatot, hogy nem tudtuk, nem akartuk őket megsérteni. Ebbe a pofonba jól beleszaladtam, mert felhívtam őket. Mire apám közölte, hogy ott ülnek összetörve, hogy mi azt gondoljuk, hogy végigerőszakolnak minket ezen a folyamaton, amikor ők két évente egyszer hozzák fel ezt a témát, mert ez a mi döntésünk és természetesen ők végigmennének mindenen, hogy vér szerinti gyerekük legyen, de minket nem akarnak erre kényszeríteni. És hogy a következő lépés csak egy alapműtét, igazán megtehetném. Elmondta, hogy ők nem is merik felhozni ezt a témát, mert mi mindig érzékenyen reagálunk erre. Mire én elmondtam, hogy persze, hogy érzékenyen reagálunk, mert ez egy intim ügy. S eddig nem mondtam, de az is nagyon rosszul érintett, amikor 2 éve a nőgyógyász azzal fogadott, hogy az apám már beszélt vele, hogy csináljon már valamit, mert nagyon szeretne már unokát. Én meg csak hápogtam ott, mert semmiről nem tudtam. Apám állítja, ő csak azt kérte, figyeljen rám, mint a kolléga gyermekére és különben is ez természetes, hogy az orvosok felhívják egymást és beprotezsálnak ezt vagy azt. Gondoltam az kicsit más, hogy a gyerekorvos apámat felhívják, hogy valakit bekönyörögjenek a praxisába, mert annyi betege van, hogy körzeten kívülről csak így lehet hozzá bekerülni és megint más egy magán nődoki, akihez eddig is jártam. Azt is próbáltam vele érzékeltetni, hogy nekem ez egy elég intim terület, de nem értette, csak azt mondogatta, hogy ez olyan, mintha egy fül-orr-gégésszel beszélgetne egy problémáról. Hááát, ha a petevezetékem és méhem, hüvelyem nem számít intim területnek, akkor mi az? S kiderült az is, hogy eddig ők úgy gondolták, nekünk úri huncutság az örökbefogadás, vagyis azért indítottuk el a folyamatot, mert nem volt kedvünk foglalkozni a gyereknemzéssel és fogantatással. Vagyis ez csak egy kerülőút, semmi más. S elmondtam azt is, hogy zavar, mennyire kerülik ezt a kérdést, hogy soha nem kérdeznek róla semmit, ha mondunk valamit, azonnal elterelik a témát. De állítja, ők szoktak kérdezni és mi dugjuk homokba a fejünket a vér szerinti gyerekkel kapcsolatban és ők attól tartanak, hogy meg fogjuk bánni, hogy nem tettünk semmit a gyerekért és majd akkor döbbenünk rá erre, amikor már késő, pedig ők próbáltak figyelmeztetni és ha átfújnák a petevezetékem, száz százalék, hogy összejönne a baba. Azt is elmondtam, hogy persze, hogy ő csak a pozitív eseteket látja a mesterséges megtermékenyítésnél. El is ismerte, hogy ő csak azt veszi észre, hogy jé, ezek próbálkoztak nyolc, azok tíz évig és itt a gyerek. Mire én elmondtam, hogy van olyan is, ahol jé, próbálkoztak, de nincs ott a gyerek, csak annak persze nem kell gyerekorvos és azt is, hogy a nyolc-tíz év bizony sok lelki gyötrelemmel is jár, nem gyalog galopp, utólag vagy kívülről bármennyire is annak tűnik. Illetve kért, hogy gondoljak bele, milyen rossz nekik, mert sorra születnek az unokák a barátoknál és nálunk semmi és a betegek is kérdezgetik, hogy neki van-e már unokája. Erre elmondtam, hogy szerinte tőlünk nem kérdezik meg nap mint nap, miért nincs gyerekünk és mikor lesz már és nem mondják el, hogy milyen karrieristák vagyunk, hogy nem vállalunk gyereket? És nekünk az nem fáj, hogy lassan minden barátunknak, ismerősünknek gyereke van, hiszen ez az élet rendje, de nekünk nincs? És nekünk nem fáj minden sikertelen hónap, még ha már nem is görcsöltünk rajta egy ideje. Mert az örökbefogadás igenis nagy súlyt vett le a vállunkról. Erre mondták, hogy tulajdonképpen milyen szerencsések vagyunk, hogy ebben egyetértünk és nem akar az egyikünk vizsgálatra menni, míg a másik nem. Hosszú beszélgetés volt ez, de talán megérte, mert megértettünk egymás gondolataiból valamit. Eddig elbeszéltünk egymás mellett. Hátha, most javul majd a helyzet.
Mennyivel egyszerűbb R. édesanyjával, aki támogat minket, bárhogy is döntsünk. S aki elmondta, ha tovább akarunk lépni, gondoljuk át, hogy testileg, lelkileg, anyagilag bírjuk-e a megterhelést. Ő mindkét úton támogat minket. Lehet, azért érti jobban a dolgot, mert vele tudunk erről beszélgetni. Múltkor nagyon sokat beszéltünk az örökbefogadásról és nem azt éreztem, hogy magyarázkodnom vagy szégyellnem kell miatta magamat, hanem azt, hogy elmondhatom, még ha nem is ért egyet minden részével. Alapvetően olyan jó fej szüleim vannak, ez miért nem megy a fejükbe?
