Mégis, kinek az érdeke? (jegyzet)
Zalai Hírlap, 2010. január. 27., Pillér Éva
Örökbefogadás. Megnyugtató szó. Árva kisgyerekek otthonra találnak őket váró, szerető szülőknél. A mi esetünk más. Kívülálló számára rideg, nyugtalanító megoldás.
Krisztina és Kata tesvérek. Szüleik nem törődtek velük, ezért gyermekotthonba kerültek Nagykanizsán. Nem volt rossz dolguk, mégis boldogságot jelentett számukra az a három évvel ezelőtti pillanat, amikor egy néni és egy bácsi őket választotta ki a sok gyerek közül, s fogadta be otthonába. Gyorsan anyu és apu lett számukra a két középkorú nevelőszülő, akik mintaszerűen gondoskodtak róluk, sajátjaikként szerették és nevelték őket. Egészen a közelmúltig, amikor is megtudták a hírt, hogy a lányokat egy spanyol házaspár kívánja örök befogadni. Az asszony szinte belebetegedett a gondolatba, a férfi is összetört, de nem tehettek semmit. Tudták, hogy az örökbefogadás lehetősége elsőbbséget élvez a nevelőszülői elhelyezéssel szemben, hiszen átmeneti megoldás helyett elvileg örök életre szóló családi hátteret jelent az örökbefogadottnak.
Csakhogy ami pici korban ideális megoldás lehet, nem biztos, hogy nagyobb gyerekeknél is beválik. Krisztina 12 éves, Kata is iskolás már. Kiegyensúlyozott, barátságos, kedves gyerekek, kialakult baráti körrel, szerető családi háttérrel, biztonságot nyújtó iskolával, kedvelt tanítókkal. A helyükön vannak minden szempontból, eszük ágában sincs - nem is volt - váltani. De hát mint tudjuk: a felnőttek dönthetnek, a gyerekek nem . November közepén megérkezett Spanyolországból a házaspár, és elvitte a lányokat kanizsai otthonukból egy zalakarosi házba, összeszokni .
Ettől kezdve nem járhattak iskolába, nem találkozhattak nevelőszüleikkel, nem tarthattak kapcsolatot osztálytársaikkal, pedagógusaikkal. Ha telefonálni akartak, vagy hívást fogadtak volna, a spanyol házaspár - az ügyüket intéző gyermekvédelmi szakember javaslatára - kinyomta a telefont, majd el is vették tőlük a készüléket, hogy ne próbálkozhassanak. Úgy teltek napjaik egy idegen környezetben, hogy senkivel sem tudták megosztani gondolataikat, kétségeiket. Pontosabban: látogatta őket tolmács, pszichológus meg az említett gyermekvédelmis ügyintéző, de hát ők nem a szeretteik!
A hosszú hetek alatt egyetlen alkalommal találkozhattak rövid időre osztálytársaikkal. Akkor mondták el a sorok írójának is: nem akarnak elmenni innen, nem szeretik azt a nőt és azt a férfit , elkeseredettek és félnek.
Mondhatnánk, hogy mivel gyerekek, csak a jelenben tudnak gondolkodni, nem képesek felmérni hosszú távú érdekeiket. Azt, hogy a magasabb életszínvonalú, derűsebb Spanyolország nyilván minőségibb életet tud nyújtani lakóinak, mint az itthoni körülmények. De ilyen áron? Hát hogyan lehet trauma nélkül túlélni, hogy egyszer csak országot, várost, otthont, iskolát, barátokat és szülőket kell elhagyni, anyanyelvet váltani, s örökre elszakadni a gyökereiktől? Kinek jó ez? Kinek érdeke ez?
Krisztina valamiképp segélykérő levelet juttatott el a házból. Légyszi, gyere értünk! Egész végig hazudtak nekünk mindenben. Nem én dönthetem el, hogy megyünk vagy nem. Nagyon szépen kérlek, gyere el Katáért és értem, kérlek, kérlek, kérlek! Az anyu bele fog halni, ha elmegyünk... A levél másolata eljutott a gyámhivatalba is, de ez nem változtatott a dolgon, karácsony előtt még kutyafuttában elbúcsúzhattak nevelőszüleiktől, aztán az örökbefogadókkal elrepültek új hazájukba. Szilveszter éjjelén vélhetőleg már idegen himnuszt hallgattak, 2010-től már új néven élnek. Talán sosem hallunk róluk többé.
Kívánjunk nekik lelkierőt és sok szerencsét. Szükségük lesz rá...
