Engedélyével bemásolom ide egy örökbeadó blogjában írt bejegyzéseket. Nagyon jó látni a másik oldalt is.

A kezdetek
2010.02.06. 23:19 Örökbeadó
Akkor elkezdem a történetemet. Írtam régebben is a terhességem alatt de most két év után teljesen máshogyan látok mindent, és gondoltam blogot írok belőle,hátha valakit érdekel.

Szóval boldogan éltem a párommal akivel igaz vagy fél éve éltünk együtt de minden szépen alakult köztünk, igaz albérletben laktunk de dolgoztunk mind a ketten. Aztán egyszer csak a várva várt menszesz nem jött meg. Soha nem felejtem el a napot 2007. junius 20-án csináltam meg a tesztet mert először nem gondoltam a terhességre hiszen gyógyszert szedttem. De amikor már sokáig nem jött meg megcsináltam de akkor se merült fel bennem. Amikor megcsináltam egyből kétcsíkos lett, elsápadttam, szédültem, sírtam és kiakadtam hogy ez nem lehet nem akarom. A páromnak csak 1 héttel később mondtam el,és ami ezután történt nah azt nem kívánom senkinek! Teljesen kifordult magából, hogyan tehettem ezt vele, hogy nem szedtem a gyógyszert,mondtam neki ne hülyéskedjen már nem akartam gyereket mindig beszedttem. Mondta reméli,hogy elvetetem és meg sem fordul a fejemben,hogy megtartom.  Azt mondtam nem tudom mit akarok, félek az abortusztól de megtartani se akarom. ő teljesen  kiakadt, másnap elmentem dolgozni mire haza mentem  egy cetli fogadott amin ez állt: elköltöztem ha nincs gyerek a képbe majd értesíts! Akkor ott mindent éreztem zokogtam, féltem,gyülöltem Őt a magzatot aki elvette tőlem életem szerelmét(akkor még ezt gondoltam) és nem akartam Őt. Eldöntöttem felkeresm a nőgyógyászomat és elvetetem, és akkor minden olyan lesz mint régen.

Másnap elmentem, sok kismama volt persze, de egyen megakadt a szemem. Elég nagy hasa volt már ott ült és mellette ült egy nő a másik oldalon megy egy férfi, vidáman csacsogtak egymással alány boldog volt. Majd hívták és mind a 3-an bementek, gondoltam oké,hogy a nő bemegy de a férfi minek? De annyi nem tulajdonítottam nagy jelentőséget neki.

 Majd kijött a lány maga,a pár sehol, leült mellém a lány már csak ott volt hely. Aztán felém fordult és kérdezte, hogy terhes vagy? Mondom igen,sajnos, erre Ő én is, de már nem sajnos. Néztem nagyokat és akkor elkezdte mesélni. Terhes lett és későn derült ki és örökbeadja azoknak akikkel jött, ismerős álltal találkoztak régóta vágynak babára. Hallgattam és igazából egy mondat ütötte meg a  fülem: én nem szeretem ezt a babát Ők meg már most nagyon szeretik, így a gond megoldva.

Akkor én fogtam felálltam és elmentem. Sokat gondolkodttam és úgy döntöttem nem tartom meg a babát de nem elvetetem hanem örökbeadom.
Elkezdtem járni a doktorhoz,de már neki is elkezdtem mondani,hogy örökbeszeretném adni a babámat és ha tud olyan párt akik szivesen örökbefogadnák szóljon. Az orvos nem repesett az örömtől a hír hallattán de azt mondta jobb ez mintha azt kértem volna vegye el a magzatot. A védőnőm nagyon kedves volt, Ő mellettem állt végig.

Közben felhívtam egy két alapítványt, mindegyik igazán kedves volt de valahogyan mikor elmondtam,hogy én nem csak egyszer vagy kétszer akarok találkozni az örökbefogadókkal nem tetszet nekik elmondták náluk ez nem így megy, amit megértettem elfogadttam.
Magamra voltam utalva közben dolgoztam, magam éltem a nagy Ő nem akart ebben részt venni így neki utánam nem sokkal új kapcsolata lett. Senkire nem számíthattam, nőt a hasam és féltem mi lesz ha megmozdul a baba,mit fogok érezni. Közben ugye interneten keresgéltem olvasgattam oldalakat, ahol örökbefogadók vártak, de egytől sem dobbant meg a szivem.
Szerettem volna ha valaki a terhességem olyan szakaszában jelen van amikor már a baba érezhetően mozog és lesz aki majd beszél hozzá simogatja a hasam.
 
Aztán egy oldalon leírtam mi van velem, milyen helyzetben vagyok, előzőleg ezt nem akartam mert tudttam kapok hideget, meleget és az nekem nem hiányzot de vágytam arra amit fent leírtam,akartam,hogy valaki azt a gyereket aki bennem fejlődik szeressék valakik hamár én nem tudom.

Egy hétig semmi válasz nem jött le is mondtam arról,hogy írnak és kezdtem nagyon elkeseredni. Aztánpersze jöttek válaszok, milyen szívtelen szemét vagyok volt akik jelentkeztek de egyszerüen elolvastam a soraikat és nem éreztem semmit. Azt vártam valamit érezzek, azoknál akik a baba szülei lesznek!
Aztán egyik nap jött egy mail, amit már nem is vártam. Írtak a megmentőim a lelkem, az életem megmentői. Sokat írosgatunk majd persze találkozni akartak amit már én is nagyon vártam,hiszen borzasztó aranyosak voltak így a levelek alapján is gondoltam élőben még szuperebbek lehetnek. Nem csalódttam, sőt olyan jól éreztük magunkat mintha mindig is ismertük volna egymást. Istenem soha nem felejtem el azt a napot, a lelkem ott végre megnyugodott, fellélegeztem. A babával semmiféle kapcsolatot nem alakítottam ki,nem beszéltem hozzá, és a későbbiekben az ultrahangon se néztem oda soha! Aztán rendszeresen találkoztunk vagyis amikor vizsgálatok voltak, de minden nap beszéltünk hol telefonon hol emailben. Megszerettem Őket tudom az Alapítványoknál ez nem szokás találkoznak egyszer kétszer és annyi, de én így voltam nyugodt,hogy tudttam a babának tényleg olyan szülőket választottam amilyet tényleg minden ilyen helyzetben lévő nő csak álmodik. Arra viszont tudatosan készültem,hogy amikor el kell válnunk nagyon rossz lesz,de onnantól ki kell lépnem az életükből örökre. Folyt köv holnap most publikálom és beteszem a liket egy olyan oldalra ahol sokan eltudják olvasni, tudom,hogy van akik ebből erőt merítenek illetve az örökbefogadásra várók látják, nem vagyunk elvetemült gonosz nők.Most is fogok hideget meleget kapni de kérek mindenkit várják meg amíg befejezem ezt a történetet, és utána mondjanak véleményt! Jó éjt!

Folytatás
2010.02.07. 10:58 Örökbeadó
Akkor folytatom a történetet. Tehát megtaláltam a legalkalmasabb szülőket, minden rendben volt velük, és és boldog voltam. Persze aztán jöttek a rossz dolgok is. Munkahelyről kirugtak, még akkor nem látszott,hogy terhes vagyok senki sem tudta, mint kiderült velem kezdték majd szépen lépült a cég és felszámolták.Kaptam munkanélkülit ez az egy vigasztalt, de kivoltam bukva. Hogyan fogom továbbra is az albérletet fizetni, és élni hogyan fogok. Soha nem kértem a szülőktől semmit sem, soha nem is akartam volna, de Ők mégis segítettek, nem pénzt adtak máshogyan segítettek, pl keritettek egy lakást nekem így azt nem kellet fizetnem így abból amit kaptam kijöttem belőle. Közben bennem érzelmileg nagyon sok minden keresztül ment, fejlődött a baba, nőt a hasam és egyszer csak ugye megmozdult. Különös, fura érzés volt ami semmihez sem fogható. Mgeíjedttem,hiszen soha nem voltam terhes, jó hogy az elhatározás meg volt a fejembe de az ilyen dolgokra nem készültem fel. Amikor találkoztam a szülőkkel mindig kértem beszéljen a babához, simogassa a hasam, és érezze át milyen amikor mozog. Ezeket a pillanatokat soha nem felejtem el, olyan meghit, nyugodt soha vissza nem térő pillanatok voltak. És amikor az első ultrahangra mentünk ahol ugye már szépen látszott a baba és mozgot, mai napig elsírom magam. Ugye én soha nem néztem oda, nem akartam látni, így könnyebb volt nekem. Bementünk bejött velem ugye az anyuka apuka is, és az arcuk örökre a szívemben marad, az anyuka sírt teljesen meghatódott mondta,hogy Ő még soha nem látott ilyet és tudni,hogy az az Ő babájuk ott, ami ott kiderült,hogy fiú csak sírt, bújt a férjéhez és sírtak, én meg azon kezdtem el sírni amit ott láttam. Akkor felfogtam, hogy nagyon nehéz lesz végig csinálnom de megéri, ez a baba teljesen az Övéké lett abban a pillanatban!

Ezután sokat járt a fejemben ez a kép, a hangok szívverés hasonlók. SOha nem voltam templomba járó de akkor aznap bementem gyónni. Beültem és elkezdtem zokogni, nem tudtam abbahagyni, a pap aki bent ült kivárta amíg lenyugodtam és belekezdtem a történetembe. A pap azt mondta: Isten látja miért teszed azt amit teszel,és Ő csak egy dolgot fog meglátni,hogy te egy gyermektelen párnak boldogságot adsz a legnagyobbat amire vágynak!

 Kértem istent bocsásson meg nekem amiért elhagyom a fiamat, de ezt kell tennem nekem ez lett kijelölve.

Kicsit megnyugodva mentem haza, de tudtam addig nem nyugszom meg amíg a babát oda nem adom.
A szülők szinte mindig megkérdezték biztos vagyok-e a dolgomba tényleg akarom-e és nem  lépek vissza, megértettem,hogy félnek és én mindig biztosítottam Őket arról,hogy nem fogom meggondolni magam.  Nagyon megszerettem Őket és nem is tudtam volna Őket becsapni, hiszen úgy készültek ennek a kisfiúnak a jövetelére ahogyan más senki.  Nyugodt voltam e téren,hogy a gyerek tényleg jó kezekben lesz, de féltem úgy mindentől, szüléstől utána mit fogok érezni, mi lesz velem.
Megkértem a leendő anyukát amikor már közeledett az idő,hogy legyen bent velem a szülőszobán, mivel senkim sincsen és nagyon nem szeretnék magam lenni ott, természetesen beleegyezett. Kissé nyugodtabban vártam a nagy napot, 2008. január 31-re voltam kiírva.
Előtte le kell írnom őszintén, mikor már így az utolsó hetekben voltam nagyon sokat sírtam. Magányos voltam na de ugye férfi szóba sem jöhetett terhesen meg nem is akartam egy kezdődő friss kapcsolatra ezt ráterhelni, elég volt nekem ezt a terhet cipelnem. Szóval magányos voltam, munkám se volt, lakásom se, csak a szülők voltak nekem akikről tudttam hamarosan Ők is eltünnek az életemből. Igen volt olyan,hogy azt gondoltam elfutok a babával, hogy igenis fel tudom én nevelni és nem kell ezt tennem. De mikor felkeltem másnap és nem "borult elmével" gondolkodttam rájöttem hogy buta lennék. Mégis mit adhatnék én ennek a gyereknek???? Kölcsön dolgokban nevelném fel, alamizsnán, én lehet éhen halnék,hogy Ő ehessen??? Tényleg ezt akarom? Hogy esetleg a gyámhivatal elvegye tőlem, mert nem jól gondoznám??? Persze nem ezt akartam így soha nem futottam el, csak gondolatban.
Tehát közeledett a nagy nap, fogalmam sem volt mit kell majd éreznem ha megindul a szülés, gondoltam ha a magzatvíz elfolyik akkor kell menni.
Január 25-én reggel különös fájdalomra ébredttem akkor azt még soha nem éreztem, nem tudttam mi lehet. Felkeltem kicsit fájdogált de nem volt vészes, majd felöltöztem elindultam a boltba és mikor leértem mint aki bepisilt elöntött valami.. Megrémültem teljesen, vissza mentem a lakásba és akkor döbbentem rá ez a magzatvíz volt, és utána egyre jobban éreztem a fájdalmat. Gyorsan telefonáltam a  szülőknek, Ők mivel nagyon messze laktak úgy döntöttek január közepétől hozzánk közeli ismerősüknél szállnak meg. Én hívtam a mentőt, Ők megmondtam jöjjenek a kórházba be.  Jött a mentő bevittek, de én szinte remegtem féltem mi fog történni mi lesz velem, kértem szóljanak a fogadott orvosnak, hogy jöjjön be. Azt az 1 órát amíg be nem értek a szülők azt hittem nem bírom ki, magam voltam sírtam féltem, jeleztem már mikor toltak be,hogy örökbeadom a babámat jönnek a szülők is így álljanak a dolgokhoz. Volt egy kedves és egy kevésbé kedves hölgy ott aki persze nekem állt osztani az észt,hogy jól meggondoltam-e meg milyen alapítvány képviselői jönnek majd stb. Mondtam neki egyiké sem, ez nem alapítványos baba lesz, nah itt teljesen kiakadt úgy nézett rám mint a véres rongyra, megrémültem. Aztán megérkeztek a szülők és akkor a szívem megnyugodott, abba hagytam a  sírást, átöleltem és elmondtam hogy az a nő ott nem szívlel engem. Nah Ők oda mentek kihívták és láss csodát az a nő többet nem jött be hozzám !
Az anyuka végig velem volt,pedig elég sokáig tartott a vajúdás, de ott volt fogta a kezem, simogatott, borogatta a homlokom. Az amit akkor ketten ott átéltünk soha senki nem veheti el tőlünk, ott a sorsunk egybeforrt.
És a sok fájdalom szenvedés után megszületett a kisfiú (nem írom le az adatait mert nem szeretném ha magukra ismernének esetleg) aki nagyon erősen felsírt, kértem ott is ne mutassák meg és amint lehet vigyék el nem akarom hallanni a hangját sem. Azt láttam ahogyan az anyuka a karjába veszi de be volt csomagolva, láttam,hogy sok hónapnyi szenvedés után amiket átéltek a várakozás alatt fellélegzett, és záporoztak a könnyei, majd kivitte megmutatni az apukának a babát. Engem leápoltak és betoltak a szobába ahol 3-an voltak. Aludttam sokat majd mikor fekeltem a szobatársaimnak ott voltak a babái, és kérdezték az enyim hol van, nem válaszoltam elfordultam és csak sírtam. Üres voltam, és kétségbeesett hogy mi lesz velem.
Másnap aztán bejöttek a szülők hozzám, ragyogtak a boldogságtól elmondták nagyon szép a kisfiú ugye én nekem kellett a nevet megmondani de előre megbeszéltük mi legyen én nevet sem akartam adni neki. Sokszor csörgött a telefonja az anyukának a sok rokon hívta, hogy nah megszületett jól van-e mikor mennek haza. Mindig is tapintatos volt velem az anyuka, ezért soha nem lehetek neki elég hálás, a szülésnél is nem csak a baba érdekelte hanem én is,hogy engem senki ne bántson. Ültünk ott és beszélgettünk mondtam nekik úgy érzem jól vagyok és akár holnap aláírhatjuk a lemondó nyilatkozatot.  Persze nem mondta ki mennyire megkönnyebült de láttam a szemén,hogy jaj de jó akkor mégsem gondolta meg magát.Elköszöntem aznap éjjel  a fiamtól, gondolatban megsirattam elmondtam,hogy azért mert nem beszéltem soha hozzá igenis szerettem hiszen az én fiam volt, de neki így a legjobb és majd ha egyszer kérdései lesznek állok elébe, vállalom amit tettem nem tehettem mást. Ő nem nekem akart megszületni, hanem azoknak akiknek örökbeadttam.
Nem sokat aludttam aznap éjjel másnap saját felelősségemre távozhattam a kórházból és én akartam így nem akartam bent feküdni még az anyukák között így is mindig kérdezgettek de soha nem válaszoltam nekik.
A gyámhivatal kapuja előtt remegtem,féltem de tudttam az a helyes döntés amit teszek.
Bementünk már minden elő volt készítve, felolvasták nekem majd kérték ha nem gondoltam meg magam írjam alá. Kezembe vettem a tollat és majd megszakadtam hogy ne bőgjem el magam de nem akartam az örökbefogadók előtt sírni így gyorsan aláírtam és kimentem. Megvártam Őket, és kint akkor 2008.01.27-én végleg ebúcsúztunk egymástól, zokogtunk mind a hárman, Ő csak azt hajtogatta,hogy nagyon szeretni fogják és mindene meg lesz ne aggódjak, és hogy egyszer még találkozunk. Nagyon nehéz volt Őket elengednem,megszerettem Őket, és nagyon nagyon hálás voltam, hogy ilyen jó szülőket találtam a fiamnak. Elindultam haza még egy hónapig lakhattam a lakásban amit Ők szereztek nekem, üres voltam de felszabadult, megkönnyebült. Sírtam otthon még vagy egy hétig minden este de aztán kezdtem felfedezni,hogy újra van életem. Mehetek ide oda tornázhatok, bulizhatok.  Belekezdtem a munkakeresésbe az volt az első és legfontosabb, találtam is nemsokára egy helyet ami nekem való volt, felvettek. Boldog voltam a lakásból amint tudttam kiköltöztem nem akartam a múltra emlékezni sehogyan sem. És beindult az új életem!
 

Már a mában élek
2010.02.07. 11:15 Örökbeadó
Szóval beindult az új életem, amiben azért minden nap eszembe jutott a kisfiú akit odaadtam, mi lehet vele,hogyan élhet. Mindig is gondolni fogok rá, de tudom neki jó helye van, én még ma sem tudnám tiszteségben felnevelni pedig már két év eltelt. Lett párom Ő az életem a mindenem tudja mi volt a multban soha nem kövezett meg érte, elfogadta és megértette ez volt a legjobb döntés az életemben akkor. Ma sem csinálnám másképpen a dolgot ugyanúgy tennék mindent. Így visszagondolva minden megvolt írva előre, az hogy arra az oldalra tévedjek, az,hogy bemenjek és a pap azt mondja amit, az hogy az a lány oda ült mellém, semmi sincs véletlen! Örökké hálás leszek a szülőknek akik annyira szerettek, tördőttek velem azokban az időkben, amit tudtak segítettek nekem, mindig óvtak féltettek. Soha nem fogom elfelejteni az anyuka arcát, ahogyan a fiamra nézett először,amikor a kezében volt, ahogyan már szerette pedig még a hasamban volt. Mint írtam nehéz volt az elszakadás de tudtuk,hogy akkor ott addig tart a mi barátságunk, de úgy kellett lennie.

Minden öökbeadónak üzenem ez a mi sorsunk, meg van írva ha ezt kell tennünk és legyenek nagyon erősek, mindent kibírunk a cél érdekében. Ha találtatok megfelelő szülőket, legyen az Alapítvány útján vagy máshogyan, akkor tiszteljétek becsüljétek Őket, és tartsatok ki mellettük! Nekik sem könnyű azt az időszakot végig izgulni, hiszen soha nem tudhatják bennünk mi zajlik le. De ha tényleg megtaláltátok azt a párt akik a babának a szülei lesznek, támogassátok Őket ti is, biztosítsátok Őket arról,hogy soha nem fogtok meghátrálni, én tudom nekik milyen nehéz miken menek keresztül, Ők is ugyanúgy félnek mint mi, csak Ők próbálnak erősnek látszani, miattunk és a baba miatt.

Kedves örökbefogadásra várók! Minden tiszteletem az Önöké, más babáját felnevelni úgy mintha az a sajátjuk lenne nem kis feladat. De higyjenek a sorsukban,hogy azért találkoztak azzal az anyával mert vele kellett, Ő volt megírva maguknak.  Mi ugyanolyan hálásak vagyunk Önöknek mint önök nekünk, ez kölcsönös! Soha nem gondoltam volna,hogy egyszer ilyen helyzetbe kerülök, de visszagondolva minden úgy alakult ahogyan terveztem, ennek így kellett lennie, és remélem az írásommal sokaknak reményt adtam, és kicsit belátást abba mi miken megyünk végig míg aláírjuk a papírt!