Most nem is tudom, hogy sírjak vagy nevessek. Nevetek, mert ez annyira abszurd helyzet, hogy ilyen már nincs. A barátnőm, aki véletlenül sem akart második gyereket, terhes. Két tesztet csinált, mindkettő negatív lett, de miután rosszul volt és ugyanazokat a tüneteket mutatta, mint amikor a keresztlányomat várta, elment dokihoz. És terhes. Úgy, hogy be volt adva a papírja a művi meddővé tételre, de végül nem ment el. Nem védekeztek, mert azt hitték, abban a hónapban már nem aktuális a kérdés, de mint kiderült, nagyon is az volt. Bekavart az antibiotikum-kúra, ugyanúgy, ahogyan amikor a keresztlányom megfogant. Csak az a különbség, hogy őt akarták, míg ezt a babát nem. Jaj, csak el ne vetesse! Azt nem bírnám elviselni...
Furcsa, mert éppen a minap olvastam egy fórumon, hogy egy lány és a barátnője két hét különbséggel esett teherbe, de egyikük nem tudja megtartani a babát és örökbeadná. A barátnő, hogy segítsen szívesen örökbefogadná a gyereket, de mindenki óvva inti ettől, hiszen gondoljunk csak bele, milyen a barátnőnek naponta, hetente, havonta találkozni a vér szerinti gyerekével, akit nem ő nevel. Erre rámenne a barátságuk. Erre képtelen lennék.
Húúú, ez a hír most fejbevágott. Az elmúlt egy hétben mást sem hallok, csak hogy ez terhes, az terhes, ennek született meg az unokája, annak született meg az unokája. A volt főnököm két unokája pár hét különbséggel jön majd világra. Én meg itt vagyok, terméktelenül, gyermektelenül... Napok óta olyan belső nyugtalanság kísér, hogy nem tudok normálisan aludni, figyelni, zizegek. Mintha most szakadna rám a gyermektelenség, a hiányérzet, amit eddig vagy elnyomtam magamban vagy jobban tudtam kezelni, mint most.
