A tegnapi kínomban nevetést aztán felváltotta a kínomban sírás. De túl leszek ezen is. Ami nem öl meg, az erősít. Mondjuk reggel Bömbikét majdnem megöltem. Jöttek a szippantósok, erre Süti pórózával kikötöttem a garázsban az egyik kerti bútorhoz. Lebontotta az egészet, majd elrágta Süti pórázát. Éljen 7-8 ezerért vehetünk újat. Azt hittem, felrobbanok. Ehhez fejhangon üvöltött végig. Szabadon viszont nem lehet akkor, amikor nyitva a kapu, mert elrohan egy körre és viszi magával Sütit is. Süti pedig elég nagytestű, félnének tőle az emberek, főleg, ha elkezd lovardázni. Így viszont, egyedül, elszalad két házzal arrébb meg vissza tízszer és rohan be, ha csukódik a kapu. Aztán elmentem potyára tanítani. Egy azaz egy diák volt bent. Komolyan mondom, ez hihetetlen. De nem húztam magam fel, mert 1. mi sem jártunk be mindig a főiskolára. Szerdánként például csak délután jutottunk be sokszor. 2. Arra még nem volt példa, hogy négyezer forintért sétálhattam 40 percet, mert 20 perc oda, húsz perc vissza gyalog az út és hivatalosan két órát tartok. Máskor nem fizetnek azért, hogy kiszellőztessem a fejem. Mert van mit feldolgoznom. Bepánikoltam, úgy érzem, nem haladunk sehova.
