adopt

Szombaton éjszaka a szokásos éjfélnél is később feküdtünk. Tudtuk, hogy így lesz, mert a szülők hivatalosak voltak egy szomszéd településen tartott esküvőre és R. felajánlotta, hogy nyugodtan igyanak, majd átmegyünk értük. A szüleim meg rendesek voltak, mert egykor eljöttek, bár azt mondták, nagyon jó volt a buli. Amikor letettük őket otthon, gondoltuk, megsétáltatjuk az ebeket, mert ilyenkor mehetnek szabadon, póráz nélkül. Kihívtuk őket, mi elindultunk balra, ők jobbra. Gondoltuk, majd észreveszik, hogy nem a szokásos úton indultunk el, majd jönnek. De nem jöttek. Hazaballagtunk, nem aggódtunk, nyitva hagytuk a kaput, hogy húsz percen belül megjelennek. Hajnal háromig dolgoztunk és interneteztünk (én egy maszek munkát, R. a cégeset csinálta), a kutyák sehol. Közben néha kikiabáltam az ablakon, hogy Sütikeeeee. El tudom képzelni, a szomszédok mennyire örültek nekem, de lehet, azt hitték, kívánós vagyok. A kutyák sehol. Háromkor aztán mondtam, hogy akkor menjünk, keressük meg őket. Az apáméknál voltak (tőlünk öt percre), ültek a kapu előtt vigyázzállásban, csendben. Jól gondolkodtak, mert tízből kilencszer odamegyünk velük, biztosak voltak benne, hogy most is felbukkanunk. El nem tudom mondani, mennyire örültek, amikor megérkeztünk. De mi is, amikor megtaláltuk őket.