Nem akartam ezt a posztot elkezdeni írni, mert mindjárt mennem kell CTG-re, de most úgy érzem, mindent meg kell csinálni, amit csak lehet. Ma először láttam úgy, hogy tényleg lejjebb csúszott a pocakom. Nem is bánnám, ha nem lenne már sok hátra. Közben meg bánom is. Nagyon vegyesek az érzéseim, amit azok, akik babára várnak, nem értenek majd meg. Mert egy kicsit azért féltem a kettőnk életét. Néha az jut eszembe, hogy te jó ég, ki kell használni minden pillanatot, amit kettesben tölthetünk, mert ez nem sokáig lesz már így. Közben pedig alig várom, hogy kibújjon, hogy megpillanthassuk, hogy végre itt legyen velünk. Ez a két érzés pillanatok alatt váltakozik a fejemben. Néha ez, néha az kerül felszínre és amikor az van a fejemben, hogy jó nekünk kettesben, mindig annyira bánt a lelkiismeret, hiszen öt évet erre vártunk és ha egy éve, mit egy éve, februárban valaki azt mondja, hogy nemsokára babát várok majd, kinevetem. Vagy éppen mindent megadok azért, hogy így vagy úgy, de valóra váljon ez az álom, hogy nemsokára hármasban lehessünk. 

A vajúdás előtt is ezt szeretném szem előtt tartani: hogy öt évet vártunk rá és már csak órák választanak el minket egymástól, hogy néhány hónapja minden fájdalmat vállaltam volna azért, ha valaki azt mondja, hogy ez biztos. S itt nemcsak róla, hanem az örökbefogadott gyerekről is beszélek, mert ha azt mondja valaki, hogy októberben megcsörren a telefon, ha ezt a tortúrát vállalom, boldogan és büszkén mondtam volna igent. Mert az örökbefogadásról továbbra sem szeretnék lemondani. Igaz, három gyereket sem biztos, hogy szívesen, felelősséggel tudnék vállalni, mert azért őket el kell indítani az életben, ahogyan a szüleink becsülettel meg is tették ezt anyagilag, de legfőképpen érzelmileg. Most olvastam újra a Pokoli történetek különkiadását. Nem éppen vidám olvasmány így, az utolsó napokon. De abban megerősített ez is, hogy ahhoz képest, hogy beteg gyerekeknek vagy éppen a világ szegény részén születetteknek mit kell elviselniük az élettől, ez csak kibírható, hiszen nem egy életre, csak egy napra szól.

Apám nagyon be van sózva. Mivel érzi, hogy nem nagyon fogunk szólni, ha megyünk a kórházba, minden nap megkérdezi a kolléganőjét, hogy a férje, aki a dokim, aznap este otthon aludt-e. Szegény nő eleinte csak nézett, hogy apám mire gondol, kivel csalhatja meg a pasi, de most már kezdi megszokni a kérdezősködést. De továbbra sem tudom, miért lenne nekik jó ezen idegeskedni, elég, ha csak a jó hírt tudják, nem? Mert ügyesek leszünk a kisasszonnyal, akinek nem mellesleg gyönyörű szép neve van. :)