Mindig is tartottam attól, hogy nem veszem észre, ha beindul a szülés, de mindenki nevetett rajtam. S lám, a gondolatnak ereje lehet, mert valóban nem vettem észre, hogy eljött a nagy nap. Azt hiszem, ha R. nem tesz be az autóba, akkor itthon születik meg a baba.
A fájások hajnal háromkor kezdődtek, de nem voltak rendszeresek. Néha 10 percenként jöttek, néha öt percenként, de semmi periodika nem volt benne, hiába írogattam az időpontokat. Márpedig nekem azt mondták, hogy a jóslófájásokat onnan lehet megkülönböztetni a szülési fájásoktól, hogy percre pontosan ugyanakkor ismétlődnek. R-t hatkor keltettem fel, hogy nézze már az időpontokat, mert nekem erre már nincs türelmem, különben sem vagyok olyan nagyon jól. Aztán fél kilenckor elküldtem dolgozni, mondván itt ma nem lesz baba, bár tegnap, amikor a doki megkérdezte viccből, mikor szülünk, akkor én azt mondtam, hogy holnap, azaz 19-én. Bejött. Miután R. elment, bemásztam egy kád forró vízbe, hogy hátha ott jobb lesz. De nem. Ott már kb. öt perces fájásaim lehettek, de mivel nem láttam az órát, nem tudtam mérni az időt. Abból a szempontból hihetetlen volt az egész, hogy két fájás között nem fájt. Mondták, hogy így lesz, de nem tudtam elképzelni, hiszen abból indultam ki, hogy ha fáj a térdem, akkor az bizony nem múlik el öt percre, majd kínoz egy percig úgy hogy erősödik a fájdalom, majd lassan elcsitul. Az volt a szerencse, hogy R. jó érzékkel tízkor hazajött, hogy megnézze, hogy vagyok. Akkor másztam ki éppen a kádból, aztán fetrengtem egy sort az étkező hideg kövén. Besegített az ágyba, aztán közölte, hívja a szülésznőt és a dokit. Én meg tiltakoztam, hogy ez még nem szülés, nem pontosak a fájások, ki fognak minket nevetni a kórházban, különben is a dokit nem lehet zavarni, mert ilyenkor ő van a terhesgondozáson. (Így utólag ez hülye gondolat volt, de a szülés alatt volt néhány őrült gondolatom.) Aztán kirakta a ruháimat, segített felöltözni, bepakolt a kocsiba és irány a kórház. Mire odaértünk két perces fájásaim voltak, de én még mindig állítottam, hogy ez nem a szülés még, bár baromira fáj. Az is jó volt, amikor a kórház folyosóján szegény R. csomagokkal felpakolva állt, miközben én belé kapaszkodva szenvedtem. Jó látvány lehettünk. :)
Innentől sok mindenről csak az utólagos elmesélésből emlékszem, az események 70 százaléka kiesett. Olyan ez, mintha valami delíriumban, más állapotban lettem volna. Mondtam a szülésznőnek, hogy nagyon hányingerem van, erre elém rakta a vesetálat, ami ellen tiltakoztam, hogy ezt látva tutira hányok. Elvette előlem és nem is hánytam. Itt állítólag már másodszor telefonált a dokinak, hogy most tényleg jönnie kellene, mert hányingerem van, ami arra utal, hogy talán három ujjnyira is nyitva van a méhszáj. A doki jött, közöltem is vele, hogy lehet, hogy hamarosan szülök, mert már nem vagyok olyan mosolygós. Mindig azt mondta, hogy a héten nem szülök még, mert túl mosolygós vagyok. Ezt mondta még előző nap is. Itt azonban megállapította, hogy csak nem tévedett hétfőn a CTG, hogy fájásaim vannak. Megvizsgált, a méhszáj bő négy ujjnyira volt nyitva, a méhnyak eltűnőben, így mondták, hogy burkot repeszt és azonnal megyünk a szülőágyra, beöntésre, borotválásra már nincs idő. A burokrepesztésből csak annyit éreztem, hogy valami meleg ömlik a lábam között. Itt le akarták venni a zoknimat, de hevesen tiltakoztam ellene, hogy az szerencsezokni, annak maradnia kell. R. megnyugtatta őket, h ne féljenek, nem büdös, most vettem fel. A zokni története csak annyi, hogy mindig R. egyik zoknijában mentem vizsgálatra, amióta Regi megfogant és ehhez most is ragaszkodtam. A szülőágyon nagyon felgyorsultak az események, ami így, utólag fizikailag isteni áldás, agyilag viszont nehéz volt feldolgozni. Nem is ment, többször közöltem, hogy nekem ez túl gyors, nekem még adjanak időt, álmos vagyok, aludni szeretnék. Bepróbálkoztam azzal, hogy én császárt akarok, mert nagyon elfáradtam, mire a doki közölte, nincs császár, menni fog. Erre közöltem, hogy akkor talán én hazamegyek, ami akkor, ott teljesen reális gondolatnak tűnt. Aztán egyszerre hárman kaptak el, és mondták el finoman, hogy szedjem össze magam, ennek a gyereknek meg kellene születnie és akkor is meg fog születni, ha én nem segítek neki, de csak könnyebb lenne neki, ha segítenék. A doki mondta, hogy négy fájás és kint lesz. Erre megkérdeztem, hogy megígéri-e és amikor azt mondta, hogy igen, onnatól kezdve hajlandó voltam dolgozni. Előtte voltak nagyon homályos percek, arra emlékszem, hogy a szülésznő, Évi mondta, hogy figyeljek rá, hogy tudom-e, hol vagyok és én hallottam a hangokat, de nem értettem, mit mondanak. Itt vesztem el először. Ott másodszor, amikor mondták, hogy nyomjak, de mivel nem voltak tolófájásaim, csak ,,sima" fájásaim, nem éreztem, hova kell. Az is nagyon zavart, hogy tudtam, nem kaptam beöntést és akkor ott jöhet majd minden és ez milyen kellemetlen. A doki is a hasamba feküdt mind a sok kilójával. R. mesélte, hogy a fejem felül teljes súlyával nehezedett rám, a szülésznő többször is mondta neki, hogy óvatosan, mert így repedni fogok. Én ebből csak annyit észleltem, hogy milyen jó, hogy segít. Magát a gátmetszést nem éreztem, de R. szerint utána szinte azonnal kicsusszant a baba. Óráknak tűnt, mire felsírt, pedig csak leszívták szegénynek az orrát és a torkát, de ezt nem láttam. Szegény R. viszont mindent premier plánban követett. Én azt hittem, lesz valami paraván, hogy ő ne lássa a részleteket a fejemnél állva, de nem volt. Elmondhatatlanul jó volt, hogy ott volt velem, hogy együtt csináltuk ezt végig. Ő vágta el a köldökzsinórt is.
Regit lemosták, felöltöztették, bepólyázták és visszahozták nekem. Kérdezték, akarom-e megszoptatni, de nem volt hozzá erőm. Ott feküdt mellettem a baba és panaszkodott, hogy miért kellet kijönnie a jó melegből erre a hideg, rideg, vakítóan fényes világra és én még akkor is csak azt kérdezgettem nem egyszer, nem kétszer, nem háromszor, hanem sokszor, hogy tényleg megszületett-e. Hihetetlen volt, hogy világra jött, hogy itt van velünk. Másfél óra múlva vitték el mellőlem, hogy most már betennék inkubátorba, hadd melegedjen egy kicsit.
A szülés után visszavittek a szobámba és letusoltam. Valószínűleg jó sokáig áztathattam magam a víz alatt, mert többen is megjegyezték, hogy hosszan fürödtem. Mint másnap kiderült, az osztályvezető főorvos is jött volna gratulálni (munkakapcsolatban voltunk, innen az ismeretség), de én tusoltam, mire megjegyezte, hogy stramm kismama vagyok, hogy ennyit bírtam állni. Mire végeztem, már jöttek is a (nagy)szülők, akik addigra már megcsodálták a két órás unokájukat.
A szülés alatt voltak azért vicces pillanatok is. Ugyancsak utólag mesélte R., hogy amikor beértünk az osztályra és elfoglaltam a szobát két fájás között, az egyik nővérnek az volt a legfontosabb, hogy másnap milyen menüt kérek. (VIP szobában voltam, ezért választhattam.) R. mondta, hogy talán majd holnap visszatérünk rá. Arra sem emlékeztem, hogy a szülés alatt, ahol állítólag jóval többen voltak a dokin, a szülésznőn és R-en kívül, egyszer csak bejött a takarítónő, hogy ide kell-e szappan, aztán szépen komótosan feltöltötte a tartályt. Az még rémlik, hogy amikor a szülés előtt rám tették a CTG-t, kérdezgették a súlyomat, a magasságomat, stb., amiről el sem tudtam képzelni, hogy miért olyan fontos ez akkor, amikor a halálomon vagyok. R. utólag mesélte, hogy elkérték az ő telefonszámát is, mondván a nővérke gyűjti a jóképű apukák számát.
Így, utólag olyan volt a szülés, amilyet kilenc hónapon keresztül minden este kértem: gyors és viszonylag könnyű. S bejött az is, hogy a 20-i héten, kedden fogok szülni. Azért éppen kedden, mert tudtam, hogy kedden ügyeletes az orvosom és nem akartam másnál szülni. S nagyon jó, hogy így alakult, mert nagyon sokat segített ő is, a szülésznő is, de lelkileg leginkább R.
