Imádom az ilyen csendes estéket, mint amilyennek a mai ígérkezik. Most ment el az édesanyám, reggel kilenctől takarított, a legyek is fenéken csúsznak a házban. Én azért nem vagyok ennyire precíz, például a konnektorokat, villanykapcsolókat nem dörzsölöm minden takarításkor percekig Domestos-szal. Jövő héttől vissza is veszem a frontot, takarítok, vasalok én, mert már hiányzik. A főzést nagyjából visszahódítottam.
Hétvégén is alkothatok, jön R. édesapja meg a felesége. Az apjával hat-hét éve találkoztam először és utoljára, nem nagyon tartják a kapcsolatot R-rel. Az unoka viszont lázba hozta, látni szeretné. Kicsit talán bízok is benne, hogy most talán szorosabbra fűzik a szálakat, de nem sok remény van rá. R. elég kicsi volt, amikor elváltak a szülei, az apjának tulajdonképpen a nevelőapját tekinti. A vér szerinti apja nem nagyon kereste már kis korában sem. Ha már a szülőknél tartunk: a szülők nagyon visszafogják mostanában magukat, azt keresik, hol segíthetnek, jönnek szinte minden nap unokázni, de nem kötnek bele semmibe. Ez így nagyon idilli állapot. Az ugyan kicsit nehezen tűröm, hogy minden délelőtt vagy este itt van valaki, de gondolom, majd lecseng ez is. A szülők ugyan próbálják egymást elkerülni, de nem hagyom. Nincs semmi bajuk egymással, csak ha itt van a másik nagyszülő is, akkor osztozni kell Regin. Nekem viszont tarthatatlan állapotnak bizonyul, hogy délelőtt jön az egyik, délután a másik, este meg visszatér valamelyik, mert ez így naponta 3-4 óra csevegést jelent. S mi más téma lenne, mint hogy Regi mennyit evett, hány pelenkát pakolt, hogy aludt. Ez pedig nagyon szép és jó, de idővel nekem kevés. Telhetetlen vagyok.
