Jaj, nagyon nem vagyok kibékülve magammal. R-rel próbáktam megbeszélni, mi a problémám, de csak összevesztünk rajta, Megpróbálom magamból kiírni, hátha segít és nem viszem át a következő évre a keserűségemet.
Az, hogy Regi itt van velünk, hogy megszületett, hogy egészséges minden nap csoda nekem. Olyan örömforrás, ami napközben mindent feledtet, de az esték, az éjszakák valahogy nem mennem. Azon kaptam magamat, hogy folyamatosan azt bizonygatom magamnak és R-nek, hogy a háztartást vinni bizony idő és energia. Mert a 130 négyzetméter kitakarítására kell kb. hat óra, amikor meg sem állok. A mosás, teregetés, vasalás is idő. A fa behordása, a kályha begyújtása, a kutyák ellátása is. Az is idő, mire minden nap felsepregetek, felmosok a lakásban, mert a csempekályha iszonyú kosszal jár. Az is idő, mire reggel megcsinálom a reggelit, este a vacsorát, ebédre főzök vagy hozok kaját, elintézem a kisebb bevásárolást a sétával egybekötve és közben itt van Regi, akire szintén kell időt szánni, ami persze nem fáradtság, hanem hihetetlen öröm. S tudom, R. nem várja ezt el, sőt az előbb a fejemhez vágta, hogy mindig meg akarok felelni valakinek, de mégis. Ha nincs rend, megállapítja, hogy kupleráj van, ha nincs kaja vagy nem elég változatos, akkor azt is megjegyzi. S persze rengeteget segít, mert elhányja a havat, alkalmanként megrakja a kályhát, besegít a mosásba vagy vasalásba a munka mellett, de a zöme mégis rám marad. S ez nem is baj, hiszen én vagyok itthon, nekem belefér. Csak néha olyan jólesne egy köszönöm. S ez általában jön is, de mostanában mégis sokkal kevesebb a gyengédség közöttünk. Kevesebb alkalmunk, időnk van összebújni és ez nagyon hiányzik. Olyan, mintha különböző idősíkokban élnénk. Este én még olvasok, amikor ő elalszik, mert szellemileg nem vagyok fáradt, nem bírok elaludni még akkor sem, ha fizikailag hulla vagyok. Reggel ötkor meg általában nincs kedvem szexelni, hiszen a hajnal három órás etetés majdnem négyig tart, fél öt mire elalszok és nem vagyok topon ötkor. Este nem jó, mert mellettünk a gyerek és mi van, ha felébred, napközben meg ritkán van erre idő. Persze, nekem is jólesne, ha este, amikor hazaér baby dollban várnám egy három fogásos vacsorával, de erre sajnos nincs kapacitásom. Ezt inkább én sajnálom, ő bőven megvan enélkül is, szeret így is. De én nem szeretem magamat. Nem szeretem, hogy jóval nagyobb a hasam, mint volt. (Tudom, mit várjak 10 héttel szülés után.) Nem szeretem, hogy agyilag zokni vagyok, mert a legnagyobb esemény egy nap, hogy elmegyek boltba és ott embereket látok. Nem szeretem, hogy nincs időm minden nap borotválkozni, mindig megfésülni rendesen a hajam. Ezek apróságok, de én mégis elhanyagoltnak érzem magam miatta. Nem szeretem, hogy nem tudok szoptatni. Nem szeretem, hogy nem töltöm a nap minden pillanatát Regivel, mert annyira, de annyira gyorsan nő és úgy érzem, elszalad mellettem az élet, míg én a magam kényszere miatt takarítok. De utálom, ha kosz van. Nem szeretem, hogy türelmetlenebb vagyok R-rel és ő is türelmetlenebb velem, nem veszem a poénokat. Mondjuk múltkor egy poén azért nagyon övön aluli volt, azon még mindig rágom magam, holott ezerszer elnézést kért már. Csak hát van időm ilyeneken agyalni, nem nagyon foglaltak a gondolataim.
Tudom, ezt én rontottam el akkor, amikor mindent magam akartam csinálni. Én alakítottam ki azt, hogy mindig én csinálom a szendvicset reggelire és vacsorára, és most hiába célozgatok, hogy néha jólesne nekem is a kényeztetés, valahogy elsikkad. Én rontottam el, hogy majd viszem egyedül a háztartást, nem kell a szülők és senki segítsége, mert nehogy már ne birkózzak meg vele, más dolgom sincs egész nap. Megrakom én a kályhát, ne kelljen már szegény ember ezért hatkor, amikor 12 órát dolgozik naponta, plusz a hétvége. Ne vasaljon, ne mosson, pihenjen csak. S igazából azt sem látja, hogy ez mekkora munka, mert mire hazaér, minden rendben van, kész van, igaz, hogy előtte két perccel tettem le a vasalót vagy a felmosórongyot. De szeretném, hogy amikor itthon van, akkor kettesben legyünk. De mostanában ez sem az igazi, mert másra vágyok, de magam sem tudom, mire.
Szóval nem vagyok kibékülve magammal. Megbeszélni most nem tudjuk, túl sok bennünk az indulat, mert amikor az előbb elkezdtem mondani, mi bajom, rögtön az volt a reakció, hogy akkor soha többet nem kér semmit, ha nekem ez ekkora fáradtság, fogadjunk fel egy takarítónőt, stb. Ha-ha, miből? Így is ő tart el minket, amire ő mindig elmondja, hogy ez természetes, de valljuk be, nem olyan jó érzés, hogy abból az ötvenezer forintból, amit gyesnek és családi pótléknak kapok, nem sokat teszek hozzá a háztartáshoz.
De majd kimászok ebből a lelki gödörből. Most, hogy leírtam, már jobb. Kihúzom magam a hajamnál fogva vagy legalább kialszom magamból. Mert nekem már az segíteni szokott.
