Jót tett, hogy múltkor kiírtam magamból a bánatom. R-rel is megbeszéltük a dolgokat, az eddigieknél is többet segít, nekem még azért tanulnom kell ezt lelkiismeret-furdalás nélkül elfogadni.

Ma meglátogattuk Bencust. Nagyon aranyos, olyan érdeklődő volt, aztán bealudt. Regi úgyszintén. Az egyik a kanapén, a másik a kiságyban. Nem eresztjük őket egy ágyba, nehogy pletyka legyen belőle. :) Még óvodáskoromban, a szüleim barátainak a lánya az óvodában nagy hangon mesélte, hogy az ő anyukája meg az én apukám egy ágyban alszik. Ez igaz is volt, csak éppen nem egy időben alszanak egy ágyban. Mindketten orvosok és ügyeletben bizony mindenki ugyanazon az ágyon pihen, ha éppen nincs beteg. De persze ebből jó kis pletyka lett.

Regit lassan át kellene költöztetni a saját szobájába, ami mellesleg a mi szobánkból (is) nyílik, vagyis öt lépésre lenne az ágyunktól az ágya. Én már csak-csak kezdek beletörődni, most mintha R. nem engedné el a lányt mellőlünk. Nem csoda, imádom nézni éjjel-nappal, alvás közben, ébren, bárhogy, bármikor. De a költözés időszerű, mert egyre gyakrabban lógatja ki a kezét a bölcsőből, de visszahúzni persze nem tudja és sír. A fejvédő megoldás lenne, de akkor nem látom az ágyból, hogy mi a baj.

A szilvesztert átaludtuk. Pontosabban 23:47-kor még ránéztem az órára, elmondtam a magam kis gondolatait magamban, aztán fél egykor ébredtem, hogy petárdáznak a szomszédban. A kutyák nagyon jól viselték az estét. Látszik, hogy gyerekként töltöttem utoljára otthon a szilvesztert, mert megdöbbentett a tévéműsor. Hogy az egyik legnagyobb kereskedelmi csatorna este nyolctól egy 1978-as Bud Spencer-filmet adott, az már vicces. Átlagos napon ilyen délután kettőkor megy. A másik csatornán meg celebek csináltak hülyét magukból. Rémes volt a kínálat, így inkább ki is kapcsoltuk és olvastunk.