Válaszúthoz érkeztünk és nem tudom, hogy merre menjünk. R. pont ugyanolyan tanácstalan, mint én vagyok.
Februárban lesz kétéves a határozatunk, vagyis el kell döntenünk, hogy meghosszabbítjuk vagy sem. R-t fel is hívta ma az ügyintézőnk, hogy merre tovább. R. erre őszintén elmondta, hogy fogalmunk sincs, mi legyen, hiszen erkölcsi aggályaink vannak, azaz van-e jogunk sorba állni, amikor van egy gyermekünk, illetve azt is, hogy a család nem igazán üdvözölné most sem a döntésünket. Azt már csak én teszem hozzá, hogy anno az édesapám azt hajtogatta, szülessen előbb egy vér szerinti gyerekünk, mert akkor az örökbefogadott sokkal jobban elfogadja majd azt, hogy nem az igazi szülei nevelik. Akkor sem, most sem és most sem hiszek ebben az érvelésben. A szív szerinti gyereknek lehet, még nehezebb lenne elfogadnia azt, hogy ő vér szerint nem a családhoz tartozik, egy-egy vita után, ami sajnos elkerülhetetlen, főleg kamaszkorban, még inkább azt gondolhatja, hogy mi csak azért tiltunk meg ezt vagy azt neki, mert Regit jobban szeretjük, ami persze nem lenne igaz. Ettől nagyon félek, ugyanis én is mindig azt gondoltam, amikor úgy éreztem, hogy nem szeretnek, hogy igen sanyarú a sorsom, hogy biztosan örökbefogadtak és vizslattam a fényképeket, hogy mikor készültek, mikor született a legelső fotó rólam. Mert a bátyám egyértelműen vér szerinti, mert őt szeretik, bezzeg engem utálnak, mindent megtiltanak, stb. Nem voltam könnyen kezelhető kamasz.
A másik kérdés pedig a felnőttekről, a többi várakozóról szól. Van-e jogunk ahhoz, hogy meghosszabbítsuk az amúgy is nagyon hosszú várakozási időt azzal, hogy beállunk, pontosabban nem szállunk ki a sorból. Én vajon hogyan venném, hogy valaki előbb kap gyereket, mint én, pedig neki már van egy. Mert ebből a szempontból az az ideális helyzet állna elő, hogy mire Regi másfél, kétéves lenne, addigra a csecsemő korosztályban is az első helyen állnánk. Addig nem is kaphatunk gyereket. Hiszen mindenki nagyon örül a másik örömének, sikerének, de azért csak nehezen feldolgozható, hogy míg másnál a második, harmadik baba érkezik, nálunk egy sincs, holott évek óta más vágyunk sincsen. Azt a gondolatot pedig elég meddőnek tartom, hogy csak akarni kell és akkor jön a baba. Persze, ennyi erővel csak akarni kell és egészségesek, gazdagok és boldogok leszünk, stb.
Közben pedig ott van az eredeti szándékunk: segíteni egy gyereken. De mennyire reális ez a segíteni vágyás, amikor ezzel közben másokat teszünk boldoggá? Vagy ebből a szempontból legyünk önzők, más is vállal második gyereket, más is vállal két örökbefogadott gyereket. Vajon kinek mi a véleménye erről?
