Hetek, lassan hónapok óta nem tudok aludni. Eleinte Regi keltett, minden éjjel legalább kétszer ébred, de nem volt gond, visszaaludtam. Aztán egyre nehezebben jött álom a szememre. Most meg este nyolckor elkezdek pörögni, jár az agyam és érzem, nem fog menni, nem tudok majd elaludni. Éjfélig, egyig kínlódok, olvasok, aztán fekszek a sötétben, megint olvasok, megint fekszek, forgolódok, aztán végül beveszek egy gyógyszert. De ez így nem mehet sokáig, nem akarok függő lenni. Talán keveset mozgok, túl sok időt vagyok a gyerekkel, hiányoznak az esti nagy séták, de arra egyedül nem indul el az ember. Régen, ha nem együtt jöttünk haza, mindig besétáltam R. elé, ez 20-25 perc gyaloglás volt oda, ugyanannyi vissza. Sétának nem mondanám, mert én nem tudok sétálni, legalábbis ezt mondják azok, akikkel megyek, pedig akkor visszafogom a lépteimet. Nekem félig futni esik jól, babakocsival is.
Regi éjszakáival kapcsolatban érdekeset olvastam a Ranschburg-könyvben. Azt írja a szülők könyvében (egy pszichológus ismerős ajánlotta), hogy a gyerekeknek öt-hat hónapos korukig mindegy, hogy a szülőkkel egy szobában alszanak vagy sem. Ebben a korban jönnek rá, hogy a szülők és ők nem egyek, és ha felébrednek, megijednek a magánytól, a sötéttől. S mi ugyan bizonygathatjuk, hogy a sötét nem rossz, nem sokat érünk vele. Helyette komolyan kell venni a félelmüket. Egy-másfél éves korban egyébként is ott a szeparációs félelem. Ranschburg azt ajánlja, hagyjuk, hogy a gyerek ilyenkor átköltözzön a szülői ágyba (mi hagyjuk, bár eddig mindig volt egy kis félelem bennem, hogy ez így is marad), vagy vigyük át a gyerekágyat a szülői ágy mellé, vagy tegyünk egy szivacsot a földre a gyereknek. A lényeg, hogy a szó szoros értelmében karnyújtásnyira legyen a szülő, hogy ha a gyerek felébred és fél, akkor megnyugtathassuk.
