A születésnapok egy ideje nem hatnak meg, legalábbis a sajátjaim nem, de az idei, a 34. végképp nem jelentett semmit. Illetve csak rosszat hozott. Nem is tudom, miért alakult ez így. Tegnap Regi nem volt nagy formájában, délelőtt már nyűglődött, aztán, amikor mondtam neki, hogy megyünk ebédre a nagyihoz, mert a dédnagymamája 95. születésnapját ünnepeljük, eltört a mécses. Fenn, amikor meglátta a dédit, már torka szakadtából üvöltött. Egyszer a dédi hallókészüléke besípolt és Regi ettől hihetetetlenül megijedt, azóta szegény dédi indexen van nála. Persze ezt nem mondhatjuk meg, így mindig arra fogjuk a sírást, hogy nem aludt még. Most mondjuk szegénynek, hogy tőle fél? Dehogy... Az ebéd miatt csúszott az alvása, végül akkor aludt el, amikor máskor kelni szokott és alvásból zokogva ébredt. Máskor is szokott így kelni, sőt mostanában szinte csak így kel, de most vígasztalhatatlan volt. Mondtam, hogy megyünk gyerekekhez játszani, na, azon is kiakadt, nem akart menni, holott máskor vissza sem lehet tartani. Amíg csak a házigazda három gyereke volt otthon, nem is volt gond, jól elvolt Regi, amikor azonban még három gyerek érkezett és ezzel nőtt a zajszint is, teljesen bezárt. Egyébként sem túl barátkozó felnőttekkel, de a gyerekek felé nyitni szokott. Most vagy az ölemben ült a plédjével és hüppögött vagy játszott ugyan, de nem jól. Hogy ez agresszivitás vagy csak rosszul mutatja ki a szeretetét, nem tudom, de tény, hogy néha belekapaszkodik a másik gyerekbe és olyan szorosan tartja, hogy az mozdulni sem tud. Ha ellép, feldőlnek mindketten. Végül este hatkor kezdett felengedni, amikor már szinte indultunk haza.
Igazság szerint aggaszt minket Regi. Naivan azt hittem, eddigre túl leszünk a testvérféltékenységen, de mintha most tetőzne. A napokban ugyan nem bántotta Zoét vagy legalábbis nem akarattal, csak öltöztetni akarja, hoz neki plédet, hogy betakargatja, a szájába nyomná a cumit és ez hol jobban, hol rosszabbul sikerül. De amikor Zoé nincs az ölemben, ő azonnal odaül. Szinte folyamatosan cipeli magával Zizit, a plédjét, már séta közben is azt morzsolgatja és szopja az ujját. Sétálni menni nem akar, húzza az időt, holott eddig ez volt a mindene. Csak úgy tudunk elindulni, hogy biztosítom róla, hogy nem megyek el, nem megyünk sehova, jövünk haza együtt. S olyan, de olyan mérhetetlen szomorúság árad belőle, hogy azt nem tudom elmondani. Ezt pedig látni, hát, szívfacsaró érzés. Minden éjjel kel. Tegnap vendégeink voltak, biztosan az is zavarta, hogy hallja a beszélgetést, de már fél egykor átkérte magát a mi ágyunkba, igaz, mi még nem feküdtünk le, mert Éviék fél kettőkor mentek el. Kettőtől ötig vergődött. Hol vizet kért, hol mesét akart nézni, hol a plédjét kereste, mindenesetre nem aludt. Mivel Zoét is keltette, ötkor fogtam a két gyereket, kiköltöztem a nappaliba és hagytam, hogy mesét nézzen a laptopon, ami szokás szerint annyit tesz, hogy bekapcsoljuk a youtube-ot és ott nézhet egy perces kis dalocskákat, mondókákat. Illetve nézhetne, mert még be sem tölt a gép, már közli, hogy nem kell, újat akar és meg is mutatja, hogy mit. De persze azt sem tudjuk végignézni. Jobb esetben tízből egy megy le. Aztán húsz perc után Regi bealudt, Zoé hatig bámészkodott, így hattól negyed kilencig aludtunk. Arra keltem, hogy Regi simogatja Zoét. Végül szokás szerint fél 12-kor ment aludni, most az apjával, mert közben az én apám eljött beoltani Zoét, megkapta a két két hónaposan járó oltást. Ebéd közben felvetettük a problémánkat, hogy Regi nincs jó passzban, szerintük mit lehetne tenni, hiszen rossz nézni, hogy szenved a gyerek. R. megemlítette, hogy végső esetben szóba jön egy gyerekpszichológus is, ha nem alakulnak a dolgok, hátha az segít. Erre mindenki ránk támadt, az összes szülő meg a nagyanyám, hogy nincs a gyereknek semmi baja, nézzük meg, milyen boldogan játszik most is. Mondtam igen, csak éppen rettenetesen szorong, mindent megrág, amit foghatunk a fogára is, de csak furcsa, hogy pont akkor kezdte el, amikor szültem és kórházban voltam, hogy nem lehet otthagyni a nagyszülőkkel sem, mert óriási hiszti van, kapaszkodik a lábunkba, mint régen, holott az utóbbi hónapokban már mosolyogva engedett el, stb. Erre a nagyanyám közölte, hogy ő, mint óvónő úgy látja, hogy hülyék vagyunk, mert ő ismeri a Regit. Mire én kikértem magamnak, hogy hadd ismerjem már jobban a lányomat én, aki a nap 24 órájában vele vagyok, mint ő, aki hetente egy órát. Az apám meg közölte, hogy a pszichológus csak annyit ér, hogy elmondja tudományosan azt, amit mi elmondtunk neki, újat nem tesz hozzá, tanácsot nem tud adni, csak rásüti a bélyeget a gyerekre, hogy debil. R. is, egy idő után én is többször kértem, hogy napoljuk a témát, nem értjük egymást, de csak mondogatták, hogy túlaggódjuk, mert nézzük meg, most is milyen jót játszik, (ja, mert Zoé kinn volt a babakocsiban, így nem zavarta a köreit), stb. Egy idő után R. elveszítette a türelmét, közölte, hogy menjünk, mire én mondtam,hogy nem megyek, nem hagyom itt a szülinapi tortámat. Erre ő felpattant és elviharzott. Ez persze jól kiakasztott, el is sírtam magam, a nagyanyám meg az apám csak folytatta a régi nótát, én kértem, hogy lépjünk már túl ezen, de csak nem sikerült. Kösz. Végül R, visszajött, mindenkitől bocsánatot kért, tőle meg senki. Kölcsönösen húzták egymást az apámmal és a nagyanyámmal. lehet, hogy visszafelé is jogos lett volna,. S sajnáltam az anyámat is, amellett, hogy nekem is szarul esett, hogy így alakult az ebéd, de neki még rosszabb, mert napokat készült erre az ebédre, sütire, stb. Folyt, köv.
